Lemez

Amerikai rémálom

Green Day: Saviors

Kritika

Abban sokan egyetértenek, hogy a Green Day történetének két legfontosabb lemeze az 1994-es Dookie és a kereken tíz évvel később kiadott American Idiot – utóbbi album az ifjabb Bush elnökségére reflektált nem túl tisztelettudó módon.

Az utóbbi évek pedig arra késztették a kaliforniai power trió tagjait, hogy ismét társadalomkritikus dalok írásába fogjanak. Hogy az előzményeket megismerjük, egy kicsit érdemes visszamennünk az időben.

A Green Day tagjai számára nem alakult a legjobban az előző évtized. A 2010-es években készített lemezeik nem sikerültek túl jól, ráadásul a frontember, Billie Joe Armstrong többször is visszatévedt a különböző addikciók útvesztőjébe. Albummal utoljára közvetlenül a lockdown előtt, 2020 februárjában jelentkezett a zenekar – ez volt a mindössze 27 perces, gyenge fogadtatású Father of All Motherfuckers. Aztán még abban az évben kiadtak egy dalgyűjteményt The Network álnév alatt, és ott new wave-esebbre vették a figurát. 2021-ben három kislemezük látott napvilágot (Here Comes the Shock, Pollyanna, Holy Toledo), de ezek egyszeri megjelenések voltak. Nekiálltak egy újabb albumnak, amely különösen nehéz szülésnek bizonyult: már 2021-ben elkezdtek dolgozni rajta, de csak most, 2024 elején érkezett meg az új anyag. Ilyenkor az ember azt hinné, hogy a játékidőn korábban gyakran nem spóroló Green Day most is egy epikus művet tett le az asztalra, de erről szó sincs; a Saviors mindössze háromnegyed óráig igényli a figyelmünket.

A producer az elmúlt évek gyengélkedéseiből okulva ismét az a Rob Cavallo lett, akivel az együttes a legsikeresebb lemezeit készítette. A felvételek Los Angelesben, illetve javarészt Londonban, a legendás RAK stúdióban zajlottak (itt készült például a Radiohead-féle The Bends és a Blur Parklife-ja is). Az eredeti cím 1972 volt, utalván a tagok születési évére, ami pedig a borítót illeti, egy 1978-as belfasti zavargás egyik pillanatképét láthatjuk. Furcsa választás, hiszen a dalok jelentős része az Egyesült Államokkal foglalkozik: a nyitó The American Dream Is Killing Me máris megadja a lírai alaphangot. Az ezt követő Look Ma No Brains-t érezhetően az amerikai idióta szemszögéből énekli Armstrong, de a klasszikus 2004-es album színvonalát most sem sikerült megközelíteni. Hiába himnikus a Bobby Sox és a stadionvokálokkal kitömött One Eyed Bastard, valahogy áthömpölyögnek ezek a dalok az ember fülén különösebb maradandó hatás nélkül. A frontember többször is énekel az öngyilkosságról, a halálról és a függőségekről – utóbbi téma leginkább a Dilemmában, valamint abban a Goodnight Adeline-ban jelenik meg, ami ennek a lemeznek a When I Come Aroundja próbál lenni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.