Lemez

Amerikai rémálom

Green Day: Saviors

Kritika

Abban sokan egyetértenek, hogy a Green Day történetének két legfontosabb lemeze az 1994-es Dookie és a kereken tíz évvel később kiadott American Idiot – utóbbi album az ifjabb Bush elnökségére reflektált nem túl tisztelettudó módon.

Az utóbbi évek pedig arra késztették a kaliforniai power trió tagjait, hogy ismét társadalomkritikus dalok írásába fogjanak. Hogy az előzményeket megismerjük, egy kicsit érdemes visszamennünk az időben.

A Green Day tagjai számára nem alakult a legjobban az előző évtized. A 2010-es években készített lemezeik nem sikerültek túl jól, ráadásul a frontember, Billie Joe Armstrong többször is visszatévedt a különböző addikciók útvesztőjébe. Albummal utoljára közvetlenül a lockdown előtt, 2020 februárjában jelentkezett a zenekar – ez volt a mindössze 27 perces, gyenge fogadtatású Father of All Motherfuckers. Aztán még abban az évben kiadtak egy dalgyűjteményt The Network álnév alatt, és ott new wave-esebbre vették a figurát. 2021-ben három kislemezük látott napvilágot (Here Comes the Shock, Pollyanna, Holy Toledo), de ezek egyszeri megjelenések voltak. Nekiálltak egy újabb albumnak, amely különösen nehéz szülésnek bizonyult: már 2021-ben elkezdtek dolgozni rajta, de csak most, 2024 elején érkezett meg az új anyag. Ilyenkor az ember azt hinné, hogy a játékidőn korábban gyakran nem spóroló Green Day most is egy epikus művet tett le az asztalra, de erről szó sincs; a Saviors mindössze háromnegyed óráig igényli a figyelmünket.

A producer az elmúlt évek gyengélkedéseiből okulva ismét az a Rob Cavallo lett, akivel az együttes a legsikeresebb lemezeit készítette. A felvételek Los Angelesben, illetve javarészt Londonban, a legendás RAK stúdióban zajlottak (itt készült például a Radiohead-féle The Bends és a Blur Parklife-ja is). Az eredeti cím 1972 volt, utalván a tagok születési évére, ami pedig a borítót illeti, egy 1978-as belfasti zavargás egyik pillanatképét láthatjuk. Furcsa választás, hiszen a dalok jelentős része az Egyesült Államokkal foglalkozik: a nyitó The American Dream Is Killing Me máris megadja a lírai alaphangot. Az ezt követő Look Ma No Brains-t érezhetően az amerikai idióta szemszögéből énekli Armstrong, de a klasszikus 2004-es album színvonalát most sem sikerült megközelíteni. Hiába himnikus a Bobby Sox és a stadionvokálokkal kitömött One Eyed Bastard, valahogy áthömpölyögnek ezek a dalok az ember fülén különösebb maradandó hatás nélkül. A frontember többször is énekel az öngyilkosságról, a halálról és a függőségekről – utóbbi téma leginkább a Dilemmában, valamint abban a Goodnight Adeline-ban jelenik meg, ami ennek a lemeznek a When I Come Aroundja próbál lenni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

„A magyarok az internetre menekülnek a valóság elől”

  • Artner Sisso
Szokolai Róbert korábban ifjúsági szakszervezeti vezető volt, jelenleg az Eötvös10 Művelődési Ház kommunikációs vezetője. Arról kérdeztük, milyen lehetőségei vannak a fiataloknak ma Magyarországon, kire és mire számíthatnak, valamint hogyan használják az internetet, a közösségi médiát, és mire mennek vele.

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.