Lemez

Amerikai rémálom

Green Day: Saviors

Kritika

Abban sokan egyetértenek, hogy a Green Day történetének két legfontosabb lemeze az 1994-es Dookie és a kereken tíz évvel később kiadott American Idiot – utóbbi album az ifjabb Bush elnökségére reflektált nem túl tisztelettudó módon.

Az utóbbi évek pedig arra késztették a kaliforniai power trió tagjait, hogy ismét társadalomkritikus dalok írásába fogjanak. Hogy az előzményeket megismerjük, egy kicsit érdemes visszamennünk az időben.

A Green Day tagjai számára nem alakult a legjobban az előző évtized. A 2010-es években készített lemezeik nem sikerültek túl jól, ráadásul a frontember, Billie Joe Armstrong többször is visszatévedt a különböző addikciók útvesztőjébe. Albummal utoljára közvetlenül a lockdown előtt, 2020 februárjában jelentkezett a zenekar – ez volt a mindössze 27 perces, gyenge fogadtatású Father of All Motherfuckers. Aztán még abban az évben kiadtak egy dalgyűjteményt The Network álnév alatt, és ott new wave-esebbre vették a figurát. 2021-ben három kislemezük látott napvilágot (Here Comes the Shock, Pollyanna, Holy Toledo), de ezek egyszeri megjelenések voltak. Nekiálltak egy újabb albumnak, amely különösen nehéz szülésnek bizonyult: már 2021-ben elkezdtek dolgozni rajta, de csak most, 2024 elején érkezett meg az új anyag. Ilyenkor az ember azt hinné, hogy a játékidőn korábban gyakran nem spóroló Green Day most is egy epikus művet tett le az asztalra, de erről szó sincs; a Saviors mindössze háromnegyed óráig igényli a figyelmünket.

A producer az elmúlt évek gyengélkedéseiből okulva ismét az a Rob Cavallo lett, akivel az együttes a legsikeresebb lemezeit készítette. A felvételek Los Angelesben, illetve javarészt Londonban, a legendás RAK stúdióban zajlottak (itt készült például a Radiohead-féle The Bends és a Blur Parklife-ja is). Az eredeti cím 1972 volt, utalván a tagok születési évére, ami pedig a borítót illeti, egy 1978-as belfasti zavargás egyik pillanatképét láthatjuk. Furcsa választás, hiszen a dalok jelentős része az Egyesült Államokkal foglalkozik: a nyitó The American Dream Is Killing Me máris megadja a lírai alaphangot. Az ezt követő Look Ma No Brains-t érezhetően az amerikai idióta szemszögéből énekli Armstrong, de a klasszikus 2004-es album színvonalát most sem sikerült megközelíteni. Hiába himnikus a Bobby Sox és a stadionvokálokkal kitömött One Eyed Bastard, valahogy áthömpölyögnek ezek a dalok az ember fülén különösebb maradandó hatás nélkül. A frontember többször is énekel az öngyilkosságról, a halálról és a függőségekről – utóbbi téma leginkább a Dilemmában, valamint abban a Goodnight Adeline-ban jelenik meg, ami ennek a lemeznek a When I Come Aroundja próbál lenni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."