Kiállítás

Újrarendezés

Margaret Watkins: Fekete fény

  • Erdei Krisztina
  • 2021. október 27.

Kritika

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.

A kiállítás a PHotoESPAÑA után érkezett Budapestre, és szépen illeszkedik a méltatlanul elfelejtett női fotográfus-életművek felelevenítésére tett kísérletek sorába. Eszünkbe juthat Mary Ellen Mark, Berenice Abbott vagy Vivian Maier is, például az utóbbi munkáit 2017-ben már láthattuk ugyanezeken a falakon. Maier munkásságát hasonló módon kellett a teljes ismeretlenségből rekonstruálni, miután 2007-ben egy aukción felfedezték egy dobozban az életmű egyik összefüggő, több ezer negatívot tartalmazó szeletét. Margaret Watkins maga adta át munkái­val telerakott ládáját Joe Mulholland nevű szomszédjának, különösebb kommentár nélkül, azzal a feltétellel, hogy csak a halála után nyithatják ki. A két történet közös nevezője Anne Morin személye, aki a jelenlegi budapesti Watkins-kiállítás társkurátora és korábban Vivian Maier munkáinak nemzetközi megismertetését is nagyban segítette diChroma Photography nevű vállalkozásával, amely a kiállítások utaztatásának menedzsmentjével, ismeretlen fotográfiai örökségünk globális bemutatásának megszervezésével foglalkozik.

Watkins 1884-ben született az Ontario állambeli Hamiltonban. A fotográfiával az Egyesült Államok északkeleti részén működő utópista kollektívákban kezdett foglalkozni. 1913-tól már egy bostoni fotóstúdióban segédkezett, miközben verseket írt és egy kórusban énekelt. Később New Yorkba költözött, ahol a fotószecesszió művelőjeként ismert Clarence H. White tanfolyamait látogatta. Nemsokára saját műtermet nyitott Greenwich Village-ben, reneszánsz festmények ihlette, különös műgonddal világított portrékat, aktokat és csend­életeket készített, és sikeres reklámfényképészként dolgozott olyan nagy cégeknek, mint a Macy’s vagy a Fairfax Media, s White iskolájában oktatta a következő generációt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.