Kiállítás

Újrarendezés

Margaret Watkins: Fekete fény

  • Erdei Krisztina
  • 2021. október 27.

Kritika

Az idei Fotóhónapról néhány hete még alig volt elérhető információ. A kivételt épp a ki­emelt eseményről, a kanadai Margaret Watkins kiállításáról szóló hír jelentette.

A kiállítás a PHotoESPAÑA után érkezett Budapestre, és szépen illeszkedik a méltatlanul elfelejtett női fotográfus-életművek felelevenítésére tett kísérletek sorába. Eszünkbe juthat Mary Ellen Mark, Berenice Abbott vagy Vivian Maier is, például az utóbbi munkáit 2017-ben már láthattuk ugyanezeken a falakon. Maier munkásságát hasonló módon kellett a teljes ismeretlenségből rekonstruálni, miután 2007-ben egy aukción felfedezték egy dobozban az életmű egyik összefüggő, több ezer negatívot tartalmazó szeletét. Margaret Watkins maga adta át munkái­val telerakott ládáját Joe Mulholland nevű szomszédjának, különösebb kommentár nélkül, azzal a feltétellel, hogy csak a halála után nyithatják ki. A két történet közös nevezője Anne Morin személye, aki a jelenlegi budapesti Watkins-kiállítás társkurátora és korábban Vivian Maier munkáinak nemzetközi megismertetését is nagyban segítette diChroma Photography nevű vállalkozásával, amely a kiállítások utaztatásának menedzsmentjével, ismeretlen fotográfiai örökségünk globális bemutatásának megszervezésével foglalkozik.

Watkins 1884-ben született az Ontario állambeli Hamiltonban. A fotográfiával az Egyesült Államok északkeleti részén működő utópista kollektívákban kezdett foglalkozni. 1913-tól már egy bostoni fotóstúdióban segédkezett, miközben verseket írt és egy kórusban énekelt. Később New Yorkba költözött, ahol a fotószecesszió művelőjeként ismert Clarence H. White tanfolyamait látogatta. Nemsokára saját műtermet nyitott Greenwich Village-ben, reneszánsz festmények ihlette, különös műgonddal világított portrékat, aktokat és csend­életeket készített, és sikeres reklámfényképészként dolgozott olyan nagy cégeknek, mint a Macy’s vagy a Fairfax Media, s White iskolájában oktatta a következő generációt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.