A kiállítás a PHotoESPAÑA után érkezett Budapestre, és szépen illeszkedik a méltatlanul elfelejtett női fotográfus-életművek felelevenítésére tett kísérletek sorába. Eszünkbe juthat Mary Ellen Mark, Berenice Abbott vagy Vivian Maier is, például az utóbbi munkáit 2017-ben már láthattuk ugyanezeken a falakon. Maier munkásságát hasonló módon kellett a teljes ismeretlenségből rekonstruálni, miután 2007-ben egy aukción felfedezték egy dobozban az életmű egyik összefüggő, több ezer negatívot tartalmazó szeletét. Margaret Watkins maga adta át munkáival telerakott ládáját Joe Mulholland nevű szomszédjának, különösebb kommentár nélkül, azzal a feltétellel, hogy csak a halála után nyithatják ki. A két történet közös nevezője Anne Morin személye, aki a jelenlegi budapesti Watkins-kiállítás társkurátora és korábban Vivian Maier munkáinak nemzetközi megismertetését is nagyban segítette diChroma Photography nevű vállalkozásával, amely a kiállítások utaztatásának menedzsmentjével, ismeretlen fotográfiai örökségünk globális bemutatásának megszervezésével foglalkozik.
Watkins 1884-ben született az Ontario állambeli Hamiltonban. A fotográfiával az Egyesült Államok északkeleti részén működő utópista kollektívákban kezdett foglalkozni. 1913-tól már egy bostoni fotóstúdióban segédkezett, miközben verseket írt és egy kórusban énekelt. Később New Yorkba költözött, ahol a fotószecesszió művelőjeként ismert Clarence H. White tanfolyamait látogatta. Nemsokára saját műtermet nyitott Greenwich Village-ben, reneszánsz festmények ihlette, különös műgonddal világított portrékat, aktokat és csendéleteket készített, és sikeres reklámfényképészként dolgozott olyan nagy cégeknek, mint a Macy’s vagy a Fairfax Media, s White iskolájában oktatta a következő generációt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
