Koncert

Előre a gyökerekhez

Nubya Garcia a Müpában

Kritika

A fiatal londoni jazzisták ki­emelkedő szaxofonosa arra kért minket, hogy mozogjunk, ringatózzunk a zenére, hiszen ő is mozgás közben komponál. Ülőkoncert volt, megpróbáltunk a kérésének ülve eleget tenni.

Azt mondják, azért van most tele Anglia kiváló húszas-harmincas zenészekkel, mert a kétezres évek szocdem kormányai az elődeikhez képest korszerűbb és olcsóbb zeneoktatást biztosítottak, amelyet a nem túl jómódú családok is megengedhettek maguknak. Nyilván nem csak ebben áll a Shabaka Hutchings, Moses Boyd, Ezra Collective és egyre fényesebben Nubya Garcia nevével fémjelzett nyüzsgő londoni jazzszcéna sikere.

A harmincéves tenorszaxofonos debütáló albuma, a Source alig két éve jelent meg. Iggy Pop ezt a lemezt ajánlja azoknak, akik azon nyafognak, hogy ma nincsenek jó zenék, és sokan – tisztelgő pályatársak és a kritikusok – a jazz jövőbeli útjának nevezik, amit Garcia csinál: aki reggae-t, soult, dubot, cumbiát és funkot kever a klasszikus műfajelemekkel. Ez még nem lenne elég a pionír címkéjéhez, hiszen a jazz szinte minden más műfajnál könnyebben fogad magába vagy éppen termékenyít meg más stílusokat. A karibi elemek azonban nem puszta fűszerek Garcia zenéjén, hanem identitásának, erejének, lendületének alapvetései. Családja is onnan származik, Dél-Amerika felső csücskéből, de trinidadi apa és guyanai anya gyermeke­ként ő már a londoni Camden Townban született. Szellemisége abban rokon a már említett Shabaka Hutchingsszal, hogy a jazz gyökereit keresi, miközben öntudatosan és markánsan foglalkozik a saját eredetével is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.