A rövid válasz nyilvánvaló, hiszen Dresch mindenkinél alaposabban hozta közös nevezőre a két hagyományt, a Coltrane-t követő irányzatot a jazzben és az autentikus Kárpát-medencei, táncházban újraéledt zenét a nyolcvanas évek óta. Persze a két lemez megjelenésének időbeli egybeesése véletlen is lehetett, aligha volt kiszámítható a muzsikusok élete az utóbbi egy-két évben. „Árnyékban” voltak – ahogy a Dresch Quartet új lemezének címe is ez, és a járvány miatti kényszerpályák adhatják az egybeesés egyik lehetséges magyarázatát. A címadó témát Dresch tenorszaxofonon játssza, és a soundja kifejezetten fedett, lebeg a ritmusszekció nagyon bluesos, késleltetetten is feszes ostinatója fölött. Amikor a szám indul, még senki nem számíthat rá, hogy Dresch – Lukács Miklós gondolatébresztő cimbalomszólója után – énekel is, méghozzá ezzel a szöveggel: „Haj, bánat, bánat, keserűség! Még a testvér is ellenség.” Milyen jól jöhetne a jazzegyütteseknek – jegyezhetnénk meg epésen ezen a ponton –, ha a népdalszövegek egyszerűségével tudnák kifejezni mondandójukat: lám, Dresch ennyiben összefoglalta az ország aktuálisan legnagyobb, fájó és maró problémáját. Dresch éneklése koncerteken nem mindig érte el, nálam legalábbis, azt a hatást, amit, ha jól értem, szeretett volna. De ez a rövid betét más hangot üt meg, közelebb van az énekbeszédhez, és talán az alkatához is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
