Keresztury tapasztalt író, meg sem próbálja elmondani az igazat a betegségeiről és szenvedéseiről, hanem csak kísérti az igazmondást; elbeszélői konstrukciókat alkot, hogy mégse hagyja cserben szenvedéseit, azzal a szándékkal, hogy ne más, ő rajzolja körül szaggatott vonalakkal a saját jövendő hűlt helyét. Legalább ebben ő a kompetens, ha már a sors kihúzta alóla a szőnyeget.
Elbeszélése messze elkerüli a trauma-, gyász- és betegségfeldolgozás népszerű irodalmi módozatait, amelyek reménykedésre, pozitív gondolkodásra, lelkierőgyűjtésre futtatják ki a történetet. Elutasítja az álreményt, a vágybeteljesítő gondolkodást és az önvédelmi hazugságokat. Fontosabb számára az igazság nem nyelvi rétege, az a súlyos, sötét, fájdalmas érzéki tapasztalat, amiben részesülni balszerencséje volt, és ami nála nem metafizikai, hanem társadalmi tapasztalattá növi ki magát. Ez a próza a megörökített szenvedés ellenére sem akar megrendítő lenni, nem óhajt nagy érzelmeket kiváltani az olvasóból, mi több, mindent megtesz annak érdekében, hogy ne rendüljünk meg, ne sóhajtozzunk, ne szánakozzunk és ne legyünk patetikusak mi sem. A Hűlt helyem nem „segítő irodalom”.
Uramisten, mennyit hazudunk!
Nekem ez volt az első, mondjuk úgy: katartikus élményem e könyvet olvasván. Az igazmondást megkísértő próza fényében azokat a mindennapos és kulturális hazugságokat pillantottam meg, amelyek kitöltik életünket. Keresztury ugyanis lecsupaszítja a történeteit, azt a szintet világítja meg szavakkal, amikor egyedül vagyunk a testünkkel és morzsányi gondolatainkkal, amikor magunkra szorulunk, kínlódunk, és nincs semmi kulturális séma, ami felcsigázná érdeklődésünket.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
