Könyv

Az igazmondás megkísértése

Keresztury Tibor: Hűlt helyem

  • Radics Viktória
  • 2021. július 14.

Kritika

Az igazat nem lehet megmondani. Igazuk van a konstrukcionistáknak, akik azt állítják, hogy minden tény és igazság nyelvi konstrukció, mégis tévednek, mert vannak tótumfaktumok, amelyekkel a nyelv sem tud mit kezdeni.

Keresztury tapasztalt író, meg sem próbálja elmondani az igazat a betegségeiről és szenvedéseiről, hanem csak kísérti az igazmondást; elbeszélői konstrukciókat alkot, hogy mégse hagyja cserben szenvedéseit, azzal a szándékkal, hogy ne más, ő rajzolja körül szaggatott vonalakkal a saját jövendő hűlt helyét. Legalább ebben ő a kompetens, ha már a sors kihúzta alóla a szőnyeget.

Elbeszélése messze elkerüli a trauma-, gyász- és betegségfeldolgozás népszerű irodalmi módozatait, amelyek reménykedésre, pozitív gondolkodásra, lelkierőgyűjtésre futtatják ki a történetet. Elutasítja az álreményt, a vágybeteljesítő gondolkodást és az önvédelmi hazugságokat. Fontosabb számára az igazság nem nyelvi rétege, az a súlyos, sötét, fájdalmas érzéki tapasztalat, amiben részesülni balszerencséje volt, és ami nála nem metafizikai, hanem társadalmi tapasztalattá növi ki magát. Ez a próza a megörökített szenvedés ellenére sem akar megrendítő lenni, nem óhajt nagy érzelmeket kiváltani az olvasóból, mi több, mindent megtesz annak érdekében, hogy ne rendüljünk meg, ne sóhajtozzunk, ne szánakozzunk és ne legyünk patetikusak mi sem. A Hűlt helyem nem „segítő irodalom”.

Uramisten, mennyit hazudunk!

Nekem ez volt az első, mondjuk úgy: katartikus élményem e könyvet olvasván. Az igazmondást megkísértő próza fényében azokat a mindennapos és kulturális hazugságokat pillantottam meg, amelyek kitöltik életünket. Keresztury ugyanis lecsupaszítja a történeteit, azt a szintet világítja meg szavakkal, amikor egyedül vagyunk a testünkkel és morzsányi gondolatainkkal, amikor magunkra szorulunk, kínlódunk, és nincs semmi kulturális séma, ami felcsigázná érdeklődésünket.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.