Színház

Tükörben

Mefisztó

Kritika

A nyitójelenet zsidóviccei Alföldi Róbert előadásában kifejezetten viszolyogtatók. Mondjuk, direkt (sajnos a megoldást a Mohácsi testvérektől már láttuk a Dohány utcai seriffben). Ezen az estén egyébként minden „direkt”, a szexjelenetektől kezdve az aktuálpolitikai utalásokon át Mefisztó gonoszságáig. De vajon jót tesz-e a produkciónak, hogy mindent szájba rág?

Sok a káromkodás meg a kiabálás. A színészek harsányak. Alföl­din kívül csak nők játszanak, élénkségükkel ellentételezik lomha és megcsömörlött alakját. A legélettelibb Péterfy Bori, aki magát alakítva lesz Dóra, a díva, csillog a fényes pódiumon. A díszlet szimpla, mégis pompás: nincs más a színen, csak plafontól a földig érő, aranyszínű szalagfüggöny, amely előtt minden túlzásnak tűnik. A jelmezek (Pető Kata) színes és kihívó outfitek, a női alakból (túl) sokat mutatnak. A nemzeti érzületből is: kalocsai és matyó hímzéses sortokat és topokat látunk. Egyik sorton a hímzett virág pont alul és pont középen díszeleg, vulgárisan utalva a nemzeti fogalmának leértékelődésére. Előnytelen öltönyében Mefisztó, mint egy jóllakott hivatalnok bukkan fel időről időre, hogy lassan ördögivé váló arcát átlagosnak kinéző színházigazgató képébe rejtse, akit talán egyszer meglegyint a #metoo szele, de most minden feltörekvő színésznő kiszolgálja. Ő maga is folyton a hatalmat szolgálja ki.

Félig takarásban, oldalt muzsikáló trió (Gátos Iván – zongora, Nagy Zsolt – dob, Studniczky László Zsatyi – basszusgitár) játéka festi alá a történéseket. A dalok közt felismerhetjük Péterfy Bori két számát, de felcsendülnek dallamok Beethoven, Mozart és Haydn művei­ből, sőt, még a Horst-Wessel-Lied is elhangzik. Szórakoztatni akarunk, harsog a szándék, ám amit látunk és hallunk, inkább tragikomikus. Néha nevetünk azért, de ez nem felszabadult kacagás. Hendrik Höfgen színész és színigazgató önmagát is szembeköpő pályafutását, illetve a náci nyomulás történetét nehéz nem budapesti szemszögből nézni. Az előadás második rétege a mai magyar viszonyokról beszél, s ilyetén módon kibogozhatatlanul összefonódik az eredeti német történettel. A rendezés alapötlete szerint ez a kabaré az orrunk előtt születik meg. A szereplők ezért is kapnak kettős szerepet, a saját privát figurájukat is hozzák, így a sok klisészerű megoldást finomítja a két én egybeolvadása. Sajnos nem mindig derül ki, mikor alakítják magukat, illetve mikor a másikat.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.