Nemrégiben Bergmant „ünnepelték” egy sunyin dehonesztáló filmmel (Jane Magnusson: Bergman 100, 2018), most Fellini-centenárium van, az hommage-t jegyző Anselma Dell’Olio koncepciója pedig az, hogy megfejti a Mester életművét átható spiritualitást. (Szerencsésebb is lett volna megtartani az áthallásos eredeti címet: Fellini és a szellemek, végtére is nem egy képzőművész portréfilmjét látjuk.) A forma riportfilm, de nem lett sok innováció belefeccölve: ugyanabban a tág secondos, háromlámpás (főfény, hajfény, derítés) beállításban, ugyanazzal a nézésiránnyal, fekete háttér előtt mondják egyrészt (teljesen indokoltan) a barátok, munkatársak, filmtörténészek, újságírók, másrészt (nem olyan indokoltan) véletlenszerűen a filmbe keveredett mai rendezők (pl. Damien Chazelle), amit Fellini lelki életéről, hitéről, spirituális vonzalmairól és tapasztalatairól és ezek filmbéli tükröződéseiről tudnak vagy gondolnak. Megtudjuk, hogy milyen szerepet tulajdonítanak a megszólalók a rendező életében a jungi pszichológiának, a (hivatalos egyház tanaival nem mindig egybecsengő) katolicizmusának, a keleti tanításoknak (a hatvanas években egy-egy guru követése úgyszólván elvárás volt művészkörökben), a Ji csing, a tarot, szellemidézés napi szintű gyakorlatának. Csipegetünk az életműből kicsit: itt egy Gelsomina, ott egy Trevi-kút, Mastroianni lebeg, papok görkorcsolyáznak – és mindezeket nem egy öntörvényű, megmagyarázhatatlan zsenialitású nagy művész intuíciójának, hanem (a feltűnően kevés archív felvételen látható) Fellini élettényeinek szemszögéből kéne lássuk.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
