Film

Federico és a szellemek

Anselma Dell’Olio: Fellini – A lélek festője

  • 2021. június 9.

Kritika

Nagy emberek nem ússzák meg a kerek évfordulós visszaemlékezést a valódi nagyságuknak csak morzsáiból szemezgető utókor részéről.

Nemrégiben Bergmant „ünnepelték” egy sunyin dehonesztáló filmmel (Jane Magnusson: Bergman 100, 2018), most Fellini-centenárium van, az hommage-t jegyző Anselma Dell’Olio koncepciója pedig az, hogy megfejti a Mester életművét átható spiritualitást. (Szerencsésebb is lett volna megtartani az áthallásos eredeti címet: Fellini és a szellemek, végtére is nem egy képzőművész portréfilmjét látjuk.) A forma riportfilm, de nem lett sok innováció belefeccölve: ugyanabban a tág secondos, háromlámpás (főfény, hajfény, derítés) beállításban, ugyanazzal a nézésiránnyal, fekete háttér előtt mondják egyrészt (teljesen indokoltan) a barátok, munkatársak, filmtörténészek, újság­írók, másrészt (nem olyan indokoltan) véletlenszerűen a filmbe keveredett mai rendezők (pl. Damien Chazelle), amit Fellini lelki életé­ről, hitéről, spirituális vonzalmairól és tapasztalatairól és ezek filmbéli tükröződéseiről tudnak vagy gondolnak. Megtudjuk, hogy milyen szerepet tulajdonítanak a megszólalók a rendező életében a jungi pszichológiának, a (hivatalos egyház tanaival nem mindig egybecsengő) katolicizmusának, a keleti tanításoknak (a hatvanas években egy-egy guru követése úgyszólván elvárás volt művészkörökben), a Ji csing, a tarot, szellemidézés napi szintű gyakorlatának. Csipegetünk az életműből kicsit: itt egy Gelsomina, ott egy Trevi-kút, Mastroianni lebeg, papok görkorcsolyáznak – és mindezeket nem egy öntörvényű, megmagyarázhatatlan zsenialitású nagy művész intuíciójának, hanem (a feltűnően kevés archív felvételen látható) Fellini élettényeinek szemszögéből kéne lássuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit.