Film

Federico és a szellemek

Anselma Dell’Olio: Fellini – A lélek festője

  • 2021. június 9.

Kritika

Nagy emberek nem ússzák meg a kerek évfordulós visszaemlékezést a valódi nagyságuknak csak morzsáiból szemezgető utókor részéről.

Nemrégiben Bergmant „ünnepelték” egy sunyin dehonesztáló filmmel (Jane Magnusson: Bergman 100, 2018), most Fellini-centenárium van, az hommage-t jegyző Anselma Dell’Olio koncepciója pedig az, hogy megfejti a Mester életművét átható spiritualitást. (Szerencsésebb is lett volna megtartani az áthallásos eredeti címet: Fellini és a szellemek, végtére is nem egy képzőművész portréfilmjét látjuk.) A forma riportfilm, de nem lett sok innováció belefeccölve: ugyanabban a tág secondos, háromlámpás (főfény, hajfény, derítés) beállításban, ugyanazzal a nézésiránnyal, fekete háttér előtt mondják egyrészt (teljesen indokoltan) a barátok, munkatársak, filmtörténészek, újság­írók, másrészt (nem olyan indokoltan) véletlenszerűen a filmbe keveredett mai rendezők (pl. Damien Chazelle), amit Fellini lelki életé­ről, hitéről, spirituális vonzalmairól és tapasztalatairól és ezek filmbéli tükröződéseiről tudnak vagy gondolnak. Megtudjuk, hogy milyen szerepet tulajdonítanak a megszólalók a rendező életében a jungi pszichológiának, a (hivatalos egyház tanaival nem mindig egybecsengő) katolicizmusának, a keleti tanításoknak (a hatvanas években egy-egy guru követése úgyszólván elvárás volt művészkörökben), a Ji csing, a tarot, szellemidézés napi szintű gyakorlatának. Csipegetünk az életműből kicsit: itt egy Gelsomina, ott egy Trevi-kút, Mastroianni lebeg, papok görkorcsolyáznak – és mindezeket nem egy öntörvényű, megmagyarázhatatlan zsenialitású nagy művész intuíciójának, hanem (a feltűnően kevés archív felvételen látható) Fellini élettényeinek szemszögéből kéne lássuk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.