Nem baj, hogy nem akart részt venni az édes hármasban, de most nem kell kést ragadnia, átmennie a szomszéd szobába, és megölnie a nőt és a férfit, akik az áthallatszó hangok alapján már jól érzik magukat. Amikor Jézus visszamászik a keresztre, egyszerre nagy űr támad a nappaliban. Elidegenítő és megindító élmények egyaránt érik azt, aki fekete létére a fehérek világába vetődött. Sohasem lehet biztos benne, hol van igazán a helyén, itt vagy otthon. Ha íróról van szó, az egyenlet még bonyolultabb, de azért átlátható.
A Goncourt-díjas regény arról szól, hogy a Franciaországban tébláboló szomorú afrikai értelmiségi fiatalok társaságához 2018-ban eljut egy 1938-as regény, T. C. Elimane kultikus műve, Az embertelenség labirintusa, amelynek úgy isszák a szavait, „ahogy a lamantin a forrásvizet”. A könyv egy véres afrikai legendát az európai irodalomból kölcsönzött vendégszövegekkel eredeti módon elmesélő szöveg. Diégane-t azonban a szerző élete, sorsa is érdekli, mert a nevét a műről szóló egykori kritikákon kívül sehol nem lehet fellelni. A kritikusok a vendégszövegek jelenlétét akkor még nem intertextualitásnak, hanem plágiumnak tekintették. Azt is firtatták, tényleg képes lehet-e egy, a gyarmatokról érkezett ember ilyen magabiztosan birtokolni a francia nyelvet, létezik-e ennyire tökéletes hasonulás, ellenkező esetben nyilván csalásról van szó. A kritikusok későbbi sorsa szempontjából egyáltalán nem mindegy, jól értették-e, amit olvastak, és kevésbé számít, hogy jóindulattal közelítettek hozzá, vagy a feketékkel szembeni előítélettel. Mert mint utóbb kiderül, Elimane szerint rosszul olvasni is bűn.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
