KÖNYVMELLÉKLET – kritika

Fiatalon Európában, öregen Afrikában

Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete

Kritika

Jézus lekászálódik a feszületről, leül a kanapéra, szemben Diégane-nal. Ő egy szerer animista, aki hisz a jelenésekben, így nem ijedt, csak meglepett. Az Embernek Fia leveszi a szemére csúszott véres töviskoronát, és a szív szavával beszélve csillapítja a szenegáli srác gyilkos indulatait.

Nem baj, hogy nem akart részt venni az édes hármasban, de most nem kell kést ragadnia, átmennie a szomszéd szobába, és megölnie a nőt és a férfit, akik az áthallatszó hangok alapján már jól érzik magukat. Amikor Jézus visszamászik a keresztre, egyszerre nagy űr támad a nappaliban. Elidegenítő és megindító élmények egyaránt érik azt, aki fekete létére a fehérek világába vetődött. Sohasem lehet biztos benne, hol van igazán a helyén, itt vagy otthon. Ha íróról van szó, az egyenlet még bonyolultabb, de azért átlátható.

A Goncourt-díjas regény arról szól, hogy a Franciaországban tébláboló szomorú afrikai értelmiségi fiatalok társaságához 2018-ban eljut egy 1938-as regény, T. C. Eli­mane kultikus műve, Az embertelenség labirintusa, amelynek úgy isszák a szavait, „ahogy a lamantin a forrásvizet”. A könyv egy véres afrikai legendát az európai irodalomból kölcsönzött vendégszövegekkel eredeti módon elmesélő szöveg. Diégane-t azonban a szerző élete, sorsa is érdekli, mert a nevét a műről szóló egykori kritikákon kívül sehol nem lehet fellelni. A kritikusok a vendégszövegek jelenlétét akkor még nem intertextualitásnak, hanem plágiumnak tekintették. Azt is firtatták, tényleg képes lehet-e egy, a gyarmatokról érkezett ember ilyen magabiztosan birtokolni a francia nyelvet, létezik-e ennyire tökéletes hasonulás, ellenkező esetben nyilván csalásról van szó. A kritikusok későbbi sorsa szempontjából egyáltalán nem mindegy, jól értették-e, amit olvastak, és kevésbé számít, hogy jóindulattal közelítettek hozzá, vagy a feketékkel szembeni előítélettel. Mert mint utóbb kiderül, Elimane szerint rosszul olvasni is bűn.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.