Nem csoda, hogy az efféle művészi gesztusok elsősorban a nosztalgiának fűtenek be, hiszen ma már szinte képtelenség utcákat, tereket, házsorokat elképzelni a budai vár alatt és a szemközti domboldalakon elterülő hatalmas parkban. A közismert fotográfiák ellenére is igaz ez: André Kertész híres képei mintha megrendezettek lennének, a lepusztult házak szegélyezte poros kanyarulatok pedig sokkal inkább idéznek egy alföldi falut Petőfi idejéből, mint az 1920-as évek végének Budapestjét. Pedig a Tabán nemcsak e skanzenbe illő vadromantika helyszíne volt, hatalmas falu az egyre értékesebb városrészen. A Duna-parthoz közelebb fekvő területe már városias jellegű volt, sőt a századfordulón, miután egy modern fürdővárosi negyed megteremtését is tervbe vették, bérházak is épültek itt. Az már soha nem derül ki, hogy mi lett volna, ha a pesti belvároshoz hasonlóan az itteni elhúzódó szanálást is egy új városrész születése követi, de nem érdemes ezen rágódni. Annál érdekesebb, hogy mi vezetett el odáig, hogy a Tabán lassan már kilencven éve parknak és nem lakónegyednek tekinthető.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
