Film

„Ha Fugazi, legyen az igazi”

Jeremy Saulnier: Rebel Ridge

  • - turcsányi -
  • 2024. szeptember 18.

Kritika

A kísérlet nagyralátó: Jeremy Saulnier úgy vezetne be az életművébe egy akcióhőst, hogy közben kivezeti belőle az erőszakot. Ilyen még tényleg kevés volt a filmtörténetben, békebarát utcai harcos (nekünk, magyaroknak rég nincs új a nap alatt). Ám ahhoz, hogy túltekinthessünk a próbálkozás abszurditásán, látnunk kell az egész pályát.

 

Saulnier-nek már az első zsengéje is figyelemre méltó, holott nem több, mint szimpla ökörködés (Gyilkos mulatság, 2007). Hallo­ween éjszakáján, mikor máskor, fiatal művészek tökéletesen idióta csoportja valami sok nullára végződő fődíj reményében veszkődik azon, hogy melyikőjük tudja artisztikusabban eltenni láb alól a vaktában tőrbe csalt pácienst (dettó sík hülye), a dologból pedig jelentősebb kaszabolós kergetőzés kezdődik, szabályszerűen zárt térben, szabályszerűen ízetlenkedő poénokkal, s annyi vérrel, amennyi csak belefér a szűk játékidőbe, az ilyesmire mondjuk, akár jó, akár rossz értelemben, hogy lendületes marhaság – ugyanakkor pontosan kijelöli a rendező útját, gyakorlatilag máig.

Mint annyi esetben, Saulnier-nek is a második filmje az igazi első film. A múlt hamvai (Blue Ruin, 2013) már egy közepes kiterjedésű fogyasztói csoport (az indie barátai plusz a cannes-i FIPRESCI) dédelgetett kedvence; egy bosszútörténet, melyben egy nyomorult lúzer leszámol kikapós atyja vélelmezett gyilkosaival, egy komplett családdal (ugyancsak nyomorult lúzerek), hogy aztán kiderüljön, semmi sem az, aminek látszik, s legyen bármilyen galád, Virginiában is első a család. Az igyekvő műalkotás mintha Sam Peckinpah Szalmakutyák (1971) és Robert Rodriguez A zenész (El Mariachi, 1992) című szerzeményének lenne a szerelemgyereke, ami elég jó pedigré. Ebben is dől a vér, ebben is simán ellövik egymás fél fejét a művészek kézi ágyúval, s ebben sincs akcióhős. A filmet az a Macon Blair írta és főszerepli, aki az előzőt is meg a következő kettőt is írta, de sajnos a Gyilkos mulatság kétharmadát fél fejjel játszotta végig, sérülésekből kifolyólag. Nehéz eldönteni, hogy Saulnier esetében A múlt hamvai vagy a rákövetkező Zöld szoba (2015) a fő mű, annyi bizonyos, hogy az utóbbi egy nettó horror, mely immár kiváló színészeket mozgat – zömmel briteket (mert jók, és kevesebbet kell nekik fizetni), feltörekvő fiatalokat (Joe Cole; Callum Turner) és egy élő legendát, Patrick Stewartot. A történet is remek; mert rosszul sült el népbüfébeli fellépésük valahol Oregonban, a feltörekvő punkbanda (amolyan „ha nagy leszek, Fugazi leszek” csapat, mint erről turnébuszuk egyik matricája is tájékoztat) zsíros fellépést nyer kárpótlásul egy nem túl távoli skinheadbárba, ahol – megalapozandó az emelkedett hangulatot – a Dead Kennedys örökbecsűjével nyitják a hangversenyt (Nazi Punks Fuck Off, ha valaki nem gondolta volna). Persze, hogy horror lesz belőle (a filmet író Blair színészként itt már kisebb szerepet játszik).

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Tendencia

Minden tanítások legveszélyesebbike az, hogy nekünk van igazunk és senki másnak. A második legveszélyesebb tanítás az, hogy minden tanítás egyenértékű, ezért el kell tűrni azok jelenlétét.

Bekerített testek

A nyolcvanas éveiben járó, olasz származású, New Yorkban élő feminista aktivista és társadalomtudós műveiből eddig csak néhány részlet jelent meg magyarul, azok is csupán internetes felületeken. Most azonban hét fejezetben, könnyebben befogadható, ismeretterjesztő formában végre megismerhetjük 2004-es fő műve, a Caliban and the Witch legfontosabb felvetéseit.