Saulnier-nek már az első zsengéje is figyelemre méltó, holott nem több, mint szimpla ökörködés (Gyilkos mulatság, 2007). Halloween éjszakáján, mikor máskor, fiatal művészek tökéletesen idióta csoportja valami sok nullára végződő fődíj reményében veszkődik azon, hogy melyikőjük tudja artisztikusabban eltenni láb alól a vaktában tőrbe csalt pácienst (dettó sík hülye), a dologból pedig jelentősebb kaszabolós kergetőzés kezdődik, szabályszerűen zárt térben, szabályszerűen ízetlenkedő poénokkal, s annyi vérrel, amennyi csak belefér a szűk játékidőbe, az ilyesmire mondjuk, akár jó, akár rossz értelemben, hogy lendületes marhaság – ugyanakkor pontosan kijelöli a rendező útját, gyakorlatilag máig.
Mint annyi esetben, Saulnier-nek is a második filmje az igazi első film. A múlt hamvai (Blue Ruin, 2013) már egy közepes kiterjedésű fogyasztói csoport (az indie barátai plusz a cannes-i FIPRESCI) dédelgetett kedvence; egy bosszútörténet, melyben egy nyomorult lúzer leszámol kikapós atyja vélelmezett gyilkosaival, egy komplett családdal (ugyancsak nyomorult lúzerek), hogy aztán kiderüljön, semmi sem az, aminek látszik, s legyen bármilyen galád, Virginiában is első a család. Az igyekvő műalkotás mintha Sam Peckinpah Szalmakutyák (1971) és Robert Rodriguez A zenész (El Mariachi, 1992) című szerzeményének lenne a szerelemgyereke, ami elég jó pedigré. Ebben is dől a vér, ebben is simán ellövik egymás fél fejét a művészek kézi ágyúval, s ebben sincs akcióhős. A filmet az a Macon Blair írta és főszerepli, aki az előzőt is meg a következő kettőt is írta, de sajnos a Gyilkos mulatság kétharmadát fél fejjel játszotta végig, sérülésekből kifolyólag. Nehéz eldönteni, hogy Saulnier esetében A múlt hamvai vagy a rákövetkező Zöld szoba (2015) a fő mű, annyi bizonyos, hogy az utóbbi egy nettó horror, mely immár kiváló színészeket mozgat – zömmel briteket (mert jók, és kevesebbet kell nekik fizetni), feltörekvő fiatalokat (Joe Cole; Callum Turner) és egy élő legendát, Patrick Stewartot. A történet is remek; mert rosszul sült el népbüfébeli fellépésük valahol Oregonban, a feltörekvő punkbanda (amolyan „ha nagy leszek, Fugazi leszek” csapat, mint erről turnébuszuk egyik matricája is tájékoztat) zsíros fellépést nyer kárpótlásul egy nem túl távoli skinheadbárba, ahol – megalapozandó az emelkedett hangulatot – a Dead Kennedys örökbecsűjével nyitják a hangversenyt (Nazi Punks Fuck Off, ha valaki nem gondolta volna). Persze, hogy horror lesz belőle (a filmet író Blair színészként itt már kisebb szerepet játszik).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
