Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.
Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.
Az 1907-ben született dráma eredetiben a The Playboy of the Western World címet viseli. A magyar fordításokhoz több címváltozat is született: Ungvári Tamás A nyugati világ bajnokának, Nádasdy Ádám A Nyugat hősének fordította, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig Hamvai Kornél átültetésében A Nyugat császáraként játsszák.
Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.
Misztikus hangulat, a forgószínpadon egy kettéhasított vár, eleve ferde elemekkel, amelyek épp eldőlni készülnek. A látvány (díszlet: Horesnyi Balázs) rögtön megteremti az alapérzetet: minden szétesni látszik Veronában a két család viszálya miatt. Egy cseppnyi költőiség még így is kerül mindennek a tetejébe: égi jelenségként érkezik Júlia ágya, ahol újdonsült férjével, Rómeóval elhálhatják a nászéjszakát.
Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édesapjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”
A berlini, a londoni és a budapesti underground kincseket rejt. Segítünk kibányászni ezeket, és az sem lehetetlen, hogy a zenehallgatás táncos őrületté változik.
Amikor a Drakulára gondolunk, nem a szerződések és a kölcsönös beleegyezés jutnak először az eszünkbe.
E sorok írója kevés nyomasztóbb filmet látott, mint ez a számos fesztiválon (egyebek közt a cannes-in) díjazott darab. Eleinte csak kicsit kényelmetlen a társtalan és mint lassan kiderül, családtalan szülésznő története, végül azonban szinte elviselhetetlen a sorstól kizsarolt, hamis idill feszültsége.
Van ilyen film egy rakás, egytől egyig hősköltemények. Talán csak abban különböznek, hogy némelyeknek odaírják az elejére, hogy „igaz történet alapján”, némelyeknek meg nem.
Az előadás Ken Loach 2016-os, Cannes-ban Arany Pálma díjat nyert filmjének adaptációja. Nagy port kavart a mű, még a brit parlamentben is téma volt. A szívrohamon átesett asztalos (a színpadi adaptációban ácsmester) kilátástalan bolyongása az angol szociális és egészségügyi ellátó rendszerben ugyanis a döntéshozókkal szembeni vádiratként is felfogható.
Kardos András gyakran él új könyvében (is) a skizofrénia kifejezéssel; szerinte édesapja, Pándi Pál „morális skizofréniában” élt és alkotott, a vele párhuzamba állított Fehér Ferencet pedig (akiről könyvet szándékozik írni a közeljövőben) a „szabadság-skizofrénia” jellemezte. Könyvét olvasva ő maga is úgy jelenhet meg előttünk, mintha valamifajta furcsa fénytörésben állítaná elő szövegeit.
Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.
