A valahol Kartuzy környékén fekvő kis település, Szűzlányhegy nem is esik olyan messze a nagyobb városoktól, például Gdyniától vagy Gdańsktól, a Rozela férjének halála után járó kártérítésből berendezett otthon mégis egy mindentől távoli, világvégi, sajátos szabályok szerint működő, zárt világnak tűnik, ahol kitüntetett jelentőségű, ha valakit befogad a négy nő súrlódások ellenére is összetartó szövetsége. Ahogy az is, ha valaki elhagyja Szűzlányhegyet, vagy esetleg erőszakkal próbál behatolni oda.
A regény az 1930-as évektől nagyjából a hetvenes évekig beszéli el a három lány és az anyjuk történetét. Bár e bő négy évtizedet két, időben későbbi temetés keretezi – ha úgy tetszik, ezek adják az apropót a múlt felidézésének –, a fő cselekményszál lineárisan építkezik a négy nő meghatározó életeseményeire az egyes emlékekkel kapcsolatos szubjektív megéléseikre fókuszáló, rövid alfejezeteken keresztül. A nevekkel jelölt, egymástól hol jobban, hol kevésbé hangsúlyosan elválasztott szakaszokban azonban Gerta, Truda, Ilda és Rozela egyszer sem lépnek elő saját sorsuk elbeszélőivé. A szöveg végig harmadik személyű narrációval dolgozik, a jelentős többlettudással rendelkező elbeszélőnek pedig a szereplői tudatok és az egyéni érzelmek között is átjárása van. Ez az írástechnika kissé indokolatlanná, de legalábbis esetlegessé teszi a regény szerkezetét. Hiszen hiába tűnik úgy, hogy az évszakok és a különböző női perspektívák váltakozása nyomán kibomló asszociációs lánc mentén haladunk az egyre mélyebb és egyre intimebb rétegek felé, a narráció lépten-nyomon emlékezteti az olvasót, hogy ezek a mélységek csak a mindentudó elbeszélő által adagolt információk nyomán érhetők el. „[A] koporsónál elővett rúzs csak egy részlet volt a műegészben, amelyben rég le voltak osztva szerepek, és amelynek fináléját fekete tintával örökítették meg a szalagon.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
