Minden az elfogadásról szól. Naponta segít a világra újszülötteket s adja át őket a vajúdástól kimerült, boldog anyáiknak, naponta látja a teljes bizalom és teljes önátadás gesztusait kívülről, de neki magának a barátnőjéhez való kötődés az egyetlen, ami segít elviselni kapcsolatok híján üresnek érzett életét. Ez a barátnő is nála szül, nagyon nehezen, már mindenki orvosért szaladna, injektálna, vágna bele a nőbe, nem kell, mondja a szülésznő, és tényleg kijön a baba természetes úton, csak egy kicsit kell masszírozni, hogy fel is sírjon végre. Hát hogyne bízná rá az amúgy is szülés utáni depresszióval küzdő anyja a kislányt, amikor csak lehet?! Kiben bízhatna inkább, ha férje sosincs kéznél? Ám a szülésznő ragaszkodása a babához egyre egészségtelenebb. Még a kórházban hozza elé a véletlen a szerb buszvezetőt, akivel egyéjszakás kalandja volt és egy váratlan ötlettől vezérelve azt állítja, hogy közös gyereküket tartja a kezében. Innentől nincs megállás: apasági tesztet hamisít, a gyerek jelenléte által édesgeti magához a férfit (aki kalandjuk idején világosan megmondta, hogy nem akar második éjszakát), felébreszti benne a kötődés elnyomott ösztönét. Az események akkor vesznek végzetes fordulatot, amikor egyszer a férfi anyja nyit ajtót a randevún, és ott van népes családja is, hogy ünnepeljék az „unokát”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
