Színház

És mindenki másnak

Én, Daniel Blake

Kritika

Az előadás Ken Loach 2016-os, Cannes-ban Arany Pálma díjat nyert filmjének adaptációja. Nagy port kavart a mű, még a brit parlamentben is téma volt. A szívrohamon átesett asztalos (a színpadi adaptációban ácsmester) kilátástalan bolyongása az angol szociális és egészségügyi ellátó rendszerben ugyanis a döntéshozókkal szembeni vádiratként is felfogható.

Egy erőteljes hang a kiszolgáltatott kisemberek védelmében. Daniel Blake az orvosi vélemény szerint még nem dolgozhat, támogatást viszont csak akkor kaphat, ha bizonyítja, hogy keresett, csak nem talált munkát. Mondhatnánk, hogy micsoda idióta és életidegen szabályok ezek ott Angliában, csakhogy naponta találkozhatunk hasonlóan idióta és életidegen szabályokkal itthon is. Gondoljunk csak arra a közösségi oldalakat már befutó esetre, ahol azt láttuk, hogy valaki évek óta küzd egy rokkantaknak szóló parkolási engedélyért, de az, hogy lélegeztető géppel kell élnie a mindennapjait, még nem elég indok erre. De a rokkanttá nyilvánítási eljárás útvesztői mellett említhetjük a mindössze három hónapos álláskeresési járadékot (munkanélküli-segélyt), vagy beszélhetünk a digitalizált közigazgatásban elveszetten bolyongó idősebb generáció tagjairól, akik egyáltalán nem akarnak digitális állampolgárok lenni, csak azt szeretnék – ahogy Daniel Blake is mondja –, ha beszélhetnének valakivel, akinek személyesen elmondhatnák a problémájukat. Mert ez jár egy állampolgárnak.

Valló Péter rendezése egyértelmű kiállás a bürokrácia útvesztőibe belekényszerített, érdekérvényesítési lehetőségekkel nem bíró társadalmi csoportok mellett. Az előadás szövegébe (dramaturg Kelemen Kristóf) a hazai közbeszédből ismert mondatok is kerültek, például arról, hogy ha semmid sincs, annyit is érsz, amit a színlapon Dühös férfiként jelölt szereplőtől (Porogi Ádám) hallunk. Daniel Blake-ben viszont éppen az a szívszorító, hogy nem dühös. Schneider Zoltán Danjének széles hátán fát lehet hasogatni, türelmesen és méltósággal járja a maga labirintusát, próbálja megérteni a rendszer működését, és ha erőteljesebben felszólal, általában azt sem önmagáért, hanem másért teszi. A színész olyan természetességgel és hézagtalanul válik Daniel Blake-ké, hogy nehéz lenne mást elképzelni erre a szerepre. Mindeközben nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a tisztességes és türelmes alapállás előbb emészti fel a főhőst, mint hogy rést tudjon ütni az ezeknek az értékeknek ellenálló rendszeren.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Móricka evangéliuma

Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.

Rap-szódia

Misztikus hangulat, a forgószínpadon egy kettéhasított vár, eleve ferde elemekkel, amelyek épp eldőlni készülnek. A látvány (díszlet: Horesnyi Balázs) rögtön megteremti az alapérzetet: minden szétesni látszik Veronában a két család viszálya miatt. Egy cseppnyi költőiség még így is kerül mindennek a tetejébe: égi jelenségként érkezik Júlia ágya, ahol újdonsült férjével, Rómeóval elhálhatják a nászéjszakát.

Szegvár, retúr

Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édes­apjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”

Vissza a kenguruhoz

„Mi az a gondolati, szemléleti újdonság, amely a csalogató, modern kísérőzenén, a színes képeken, a megvalósult filmben átsugárzik? Sajnos nem több, mint hogy a Levi’s vagy a Lee Cooper márkájú farmerdzseki alatt is doboghat becsületes munkásszív” – írták találóan A kenguru című filmről 1976-os bemutatója után a Filmvilágban.

Tájékozódunk

Egy héttel azután, hogy az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának illetékes szerve szankciós listára tette Rogán Antalt a magyarországi rendszerszintű korrupcióban betöltött szerepe miatt, összeült az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottsága.

A harmadik köztársaság kapujában

Száz napot kellett várnia a kormányalakítási felkérésre a pártvezető Herbert Kicklnek, noha az Osztrák Szabadságpárt az élen végzett a tavaly szeptemberi választáson. Az államelnök Alexander Van der Bellen mindent megtett, mégsem tudta elkerülni a szélsőjobboldal kormányba hívását.

Elveszett eszmények

  • Bretter Zoltán

Tudtuk, nem tudtuk, az elmúlt több mint kétszáz évben a következő gondolat szabta meg életünket: „A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata.” (Immanuel Kant: Válasz a kérdésre: mi a felvilá­gosodás?)

Nem lehetetlen lekerülni az amerikai szankciós listáról, de bajos lesz a Rogán elleni szankció visszavonatása

Egy nappal azután, hogy az Egyesült Államok szank­ciós listára helyezte Rogán Antalt, a Miniszterelnöki Kabinetiroda miniszterét, a magyar kormány sajtója „David Pressman kicsinyes bosszújaként” igyekezett beállítani a történteket. Lázár János miniszter egye­nesen megfenyegette a nagykövetet: a későbbiekben „kerülje el ezt az országot”.

Hatvan, hetven, nyolcvan, száz puszta

Az autoriter rendszerek kiépülésének egyik legbiztosabb jele, hogy a vezető mellől lassan eltűnnek az egykori harcostársak. Ez általában az autoriter vezető hatalmának megszilárdulásával és korlátlanságának növekedésével egy időben történik. Helyüket a klán tagjai veszik át.