Film

Móricka evangéliuma

D. J. Caruso: Mária

  • 2025. január 15.

Kritika

Semmi nem áll távolabb a keresztény szellemiségtől, mint a magas áhítatossági kvóciensű elmélkedések magáról a Történetről, de talán egyetlen kifejezésforma sem produkált annyi fércművet, mint a film.

Még a legkiválóbb rendezők is csak az évszázadok alatt (az egyszerű befogadhatóság okán) kialakult, illetve (társadalomszervezési okoknál fogva) tudatosan kialakított Jézus- (meg Szűz Mária-, Szent József-, Júdás- stb.) képhez tudtak viszonyulni pró (Pasolini pl. színvonalasan, Zeffirelli kevésbé) vagy kontra (pl. Scorsese). Vannak „Jézusról” szóló filmek, amelyek politikai, társadalomkritikai mániák kifejtésének ürügyéül használják, esetleg generációs jelképként a történetet, sőt még szarkasztikus komédia is készült belőle (persze a Monty Python-féle Brian élete pont azért jó, mert a Jézusból csinált társadalmi-kulturális jelenséget teszi szatíra tárgyává). Csak akciófilm nem volt még az agyoncincált sztori, ám a spirituális témák iránt eddig kevés érdeklődést mutató, inkább gyenge-közepes thrillerekben, horrorfilmekben utazó D. J. Caruso most készített egy ilyet is. Ez kifejezetten a Noa Cohen fotómodell játszotta címszereplőre koncentrál, s csak részben támaszkodik a kanonizált evangéliumokra, inkább az apokrif iratok állításaiból csipeget, még inkább a történettudomány megállapításait használja fel, hogy alkalma legyen az akciófilmes kliségyűjtemény szokásos elemeivel ezredszer is hatást kelteni. A szelídebb részeket – Mária születését, gyermekkorát (egyetlen pillangót kerget, mire pillangók százai gyűlnek köré, ugye milyen szép?), templomi szolgálatát, házasságát Józseffel, az angyali üdvözletet stb. – a szokott szépelgéssel tálalja. Akkor van elemében a rendező, amikor lázongó tömeget, délceg római katonák vágtatását, üldözést, kínzást, megvakítást, (tömeg)gyilkosságot mutat. A keményen erőszakos jelenetek során Józsefről kiderül, hogy elsőrendű lovas, az égő házból is kimenti a családját, jól bánik a karddal, még magát Lucifert is ledöfi (komolyan!), Heródes király terminátora, a nála egy fejjel magasabb, hú, nagyon erős, nagyon páncélos, nagyon kegyetlen Marcellus már meg se kottyan neki. Apropó Heródes, a voltaképpeni főszereplő, a voltaképpeni szerep, a húzónév: Anthony Hopkins. A vénségére csakugyan üldözési mániájába tébolyodott, ezért a közvetlen családját is kiirt(at)ó uralkodó az egyetlen figura ebben a filmben, aki nem papírmasé. De a Sir igyekezete a szerep hiteles eljátszására magányos vergődés, nincs az a zseni, aki a rosszul megírt, önismétlő monológokba lelket tudna lehelni.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.