Pedig Bram Stoker levélregényét tulajdonképpen szerződések és egyezkedések sorozata szervezi. Szegény Jonathan Harker, a naiv brit ingatlanügynök egy adásvételi szerződést megy aláíratni a szörnyű grófhoz Erdélybe, s az ifjúnak hangosan ki kell mondania, hogy saját akaratából lép Drakula kastélyába, és magának a grófnak is minden alkalommal invitálásra van szüksége, mielőtt belép egy ajtón/ablakon (többnyire fiatal lányok hálószobájába). A vámpírt általában az állatias ösztönök és az erotizált erőszak megtestesítőjének véljük, de viselkedését és különös rítusait a konszenzus és a szerződések szabályozzák. Épp ez a nyugtalanító benne; áldozatai maguk nyitják ki a kapuikat a fenevad előtt, talán egy kicsit maguk is vágynak arra, hogy beléjük kóstoljon.
Nem ez a vámpírmitológia egyetlen rejtett motívuma, amelyet Robert Eggers előás a maga etnográfiai alaposságú írói módszereivel. A Drakula- és az egyéb vámpírmítoszok végeláthatatlan újragondolásai közepette elvesztek a folklór eredeti elemei (már ha lehet a szerző és forráshivatkozások nélkül burjánzó folklór esetében ilyesmiről beszélni). Ehhez egyébként Stoker alapos előtanulmányok alapján írt regénye is hozzájárult.
Számos verzióban a vámpír elegáns, csábos arisztokrata lett, akinek nyaktájéki vérszívása amolyan szexuális metaforává szelídült; nem kis részben a korabeli cenzúra jótékony hatásának köszönhetően. Holott az eredeti vámpírok inkább oszladozó élőhalottak voltak, akik vérszívás helyett fojtogatással és fáradhatatlan üzekedéssel hajszolták halálba áldozataikat (és ha ki is szívták prédájuk vérét, azt inkább szívtájékról tették). Emellett pedig mindenféle kellemetlen nyavalyát, a többi közt pestist terjesztettek (egyes hipotézisek szerint maguk a vámpírlegendák is bizonyos betegségek népi magyarázataiból erednek).
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
