Az egyik énje több mint rokonszenves: nagyon tud ragaszkodni a barátaihoz (sajnos a Bacsó Béla halála után írt megrendítő emlékezése nem kapott helyet a kötetben), és nemcsak személyes kapcsolataiban mutatkozik szinte önkínzóan hűségesnek, hanem szellemi kötődéseiben is − mindenekelőtt Lukács György életművének felfejtésében és továbbgondolásában, tekintet nélkül annak méltatlan hazai megítélésére. (Jóllehet Pándi Pál az egyik legkíméletlenebb ellenfelem volt hajdani irodalmi és pedagógiai harcaimban, nemcsak megértem, hanem egyenesen imponál, ahogy a szerző pontosítani igyekszik apjának, a holokauszt emlékétől szabadulni nem tudó, 1956-ban a forradalom mellé álló, majd a kádári rendszerrel mégis megalkuvó irodalomtörténésznek, lapszerkesztőnek és kultúrpolitikusnak ellentmondó cselekedeteit, bonyolult és végső soron tragikus személyiségét.) A kötet egyik kompozíciós tévedésének tartom, hogy a „Pándi-kérdés”-nek mintegy összefoglalását, ha tetszik, foglalatát adó „Vagonba ne!” Adalékok a szorongás fenoménjéhez című kitűnő írást máshová sorolja, mint a hasonló témájú szövegeket.
Manapság, amikor a gátlástalan történelmi amnézia idejét éljük, annak is van tétje, hogy Kardos András felveszi a kesztyűt a Rákosi- és a Kádár-kor egybemosásával szemben. Joggal bírálja Szilágyi Ákos és az őt követő Herczog Noémi félrevezető beállítását, mely szerint a Kádár-érában sem volt lehetőség autonóm, érdemi kritikára, mert az szükségképpen feljelentéssé vált a hatalom kezében. Még számos hasonlóképp megtévesztő, könnyelműen odavetett állítást cáfol a könyv, részletesen bemutatva, hogy a felelőtlen ítélkezés miképp vezet rágalmazáshoz. Ugyanakkor a szerző ügyel rá, hogy amikor Pándi Pál tényleges mozgásterét próbálja meg tisztázni, gondosan elkerülje az apologetikát. (Nem közönséges lelki és morális feladatnak kellett megfelelnie, hiszen egy életen át „perben” állt apjával, akit nagyon szeretett. Valójában nem a szüntelen és hiábavaló vita jelentette számára az igazi próbatételt, hanem a mégis meglévő és kivédhetetlen szeretet elviselése.)
A kihívások vállalása, sőt generálása a szerzőt némelykor képtelen kalandokba vitte bele. A kötet talán legmulatságosabb írása (Szürreális látogatás Gadamernél) azt beszéli el, hogy milyen vakmerően rohanta le interjút kérve a mit sem sejtő idős mestert, miközben Kardos nem tudott jól németül és nem ismerte Hans-Georg Gadamer munkásságát sem. Itt egyenesen krakélernek (és persze barátai szerint is „nem normálisnak”) mutatkozik, ami azért feltűnő, mert a kötet más részeiben mintha nem működne benne effajta magabiztosság.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
