Nem mintha nem írt volna róla korábban, hiszen az apa sziluettje a tizennégy éve publikált Mellettem elférsz lapjain is felbukkant, ugyanezen a néven, Ignácként, és annak a kötetnek a belső tábláján is családfát láttunk. Az Apám üzent azonban személyesebb, részletesebb, vaskosabb, csaknem hatszáz oldal.
Nincs itt olyan motívum, amely ne lenne ismerős. Renitens férfiak és béketűrő asszonyok, őseikkel viaskodó fiúk és a végtelen Alföld kopár síkján kukoricát törő nemzedékek hömpölygő történeteit olvassuk a nosztalgia és az emlékezés szűrőjén keresztül, és kár lenne tagadni, hogy magával ragadnak. Mindaz az életrajzi anyag, ami az előző regényekben olykor szilánkokra törött, hogy építőanyag legyen, most csaknem sértetlenül jelenik meg, az „átemlékezett” (átírt, eltorzított) részletek leleplezésével. A középpontban Ignác, aki megbízhatatlan alkoholista, magyarosan, vidékiesen makacs és nehéz alak. Mégis nagyobb az életnél, hiszen „feltámadásai, legendás túlélései” is bekerülhetnek a krónikákba, nagyobb annál a miliőnél, ahová született, hiszen „elutasít minden ceremóniát, amit az ősei, szülei fontosnak találtak”, de sosem lesz olyan nagy, mint amilyen akarna lenni. Ignác ragyogó versmondó, saját jelentőségét ki nem töltő színészkezdemény, létre nem jött művész, aki a katonaság másfél éve alatt megjárja a hadbíróságot meg a futkosót, és felnőve lusta tehetségből mániákus szenvedélybeteg lesz. „A mesélés maga az egyetlen, ami valóságos” – olvassuk, s így a generációkon átívelő családregény szálai annak a kezében egyesülnek, aki a történetet írja. Ő lenne Erik, akiről már a regényben kiderül, hogy nem ez a valódi neve. Az elbeszélő immár leplezetlenül maga Grecsó Krisztián, aki éppenséggel május 18-án, Erik névnapján született Szegváron.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
