Könyv

Szegvár, retúr

Grecsó Krisztián: Apám üzent

Kritika

Még előző kötetében, a Lányos apában írta Grecsó Krisztián, hogy két évtizede az édes­apjáról szeretne írni. „Gyakoroltam, készültem, megbocsátottam, fejlődtem, aztán felejtettem, kidobtam mindent, gyűlöltem, visszaestem.”

Nem mintha nem írt volna róla korábban, hiszen az apa sziluettje a tizennégy éve publikált Mellettem elférsz lapjain is felbukkant, ugyanezen a néven, Ignácként, és annak a kötetnek a belső tábláján is családfát láttunk. Az Apám üzent azonban személyesebb, részletesebb, vaskosabb, csaknem hatszáz oldal.

Nincs itt olyan motívum, amely ne lenne ismerős. Renitens férfiak és béketűrő asszonyok, őseikkel viaskodó fiúk és a végtelen Alföld kopár síkján kukoricát törő nemzedékek hömpölygő történeteit olvassuk a nosztalgia és az emlékezés szűrőjén keresztül, és kár lenne tagadni, hogy magával ragadnak. Mindaz az életrajzi anyag, ami az előző regényekben olykor szilánkokra törött, hogy építőanyag legyen, most csaknem sértetlenül jelenik meg, az „átemlékezett” (átírt, eltorzított) részletek leleplezésével. A középpontban Ignác, aki megbízhatatlan alkoholista, magyarosan, vidékiesen makacs és nehéz alak. Mégis nagyobb az életnél, hiszen „feltámadásai, legendás túlélései” is bekerülhetnek a krónikákba, nagyobb annál a miliőnél, ahová született, hiszen „elutasít minden ceremóniát, amit az ősei, szülei fontosnak találtak”, de sosem lesz olyan nagy, mint amilyen akarna lenni. Ignác ragyogó versmondó, saját jelentőségét ki nem töltő színészkezdemény, létre nem jött művész, aki a katonaság másfél éve alatt megjárja a hadbíróságot meg a futkosót, és felnőve lusta tehetségből mániákus szenvedélybeteg lesz. „A mesélés maga az egyetlen, ami valóságos” – olvassuk, s így a generációkon átívelő családregény szálai annak a kezében egyesülnek, aki a történetet írja. Ő lenne Erik, akiről már a regényben kiderül, hogy nem ez a valódi neve. Az elbeszélő immár leplezetlenül maga Grecsó Krisztián, aki éppenséggel május 18-án, Erik névnapján született Szegváron.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.