Hód Adrienn másodszor dolgozott koreográfusként a brémai Unusual Symptoms társulattal; első közös munkájuk két éve a Coexist volt, annak a társadalmi párbeszédre késztető koreografikus megközelítésnek a szellemében, amellyel Hód az elmúlt bő tíz évben a saját társulatával a sokféle társadalmi presszió testekre gyakorolt hatását vizsgálta. A koreográfus személyes történeteket „mesélve” kereste a (fel)szabadulás lehetőségeit.
Az izraeli, de jó ideje az Egyesült Államokban kutató és tanító asztrofizikus még 2018 őszén hívta fel magára nem csupán a szűk szakma, de a laikus közönség figyelmét is. Az ekkor publikált tudományos cikkében azt állította ugyanis, hogy lehetséges, hogy egy földön kívüli civilizáció első jele felbukkant a Naprendszerben.
Katartikus élmény volt Mátrai Erik 2012-ben bemutatott híres munkáját, a Porticust – ezt a fénypászmákból összeálló, az ókori oszlopcsarnokokra vagy templomokra emlékeztető, azok arányait követő virtuális és lenyűgöző teret – meglátni.
„Szerelmem, minden, ami minket elválaszt egymástól, ugyanolyan ostoba, mint ezek a felhők, amelyek hol felszállnak, hol megint leszállnak a völgybe. (…) Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, hamarosan megfogjuk egymás kezét, és nem válunk el többé” – írja Camus 1955-ben kelt levelében, több mint tíz év kitartó levelezés után. Hisz neki még a másik? Nehezen hihető.
Alászállunk, Gyabronka József vezetésével kezdetét veszi pokoljárásunk. Dante nyomán merülünk egyre lejjebb, neki pedig itt is, akár az Isteni színjátékban, Vergilius a vezetője. Bűnös lelkek mindenütt, nem győzzük fejben behelyettesíteni a korabelieket mostaniakra.
Az A Vadász Esélye színházi alkotóközösség 2019-ben alakult, tagjai a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végzett tanulmányaik során kezdték meg közös munkájukat.
A szerző előző könyve, az Örökölt sors, amely elsősorban az epigenetikai örökségünket, a családi mintázatainkat vizsgálta, igazi bombasiker volt, és azóta Orvos-Tóth az egyik legnépszerűbb és legtöbbet felszólaló, előadó pszichológusunk.
Legutóbb 2013-ban, a T. S. Spivet különös utazása című filmmel hallatott magáról Jean-Pierre Jeunet. Most viszont mindjárt két szorongásától is mozgóképes öngyógyítás útján igyekszik szabadulni.
Amikor 2008-ban bemutatták a Kis Vuk című egész estés produkciót, mindenki sejtette az alkotók szándékát. Ám a bemutatót követően kiderült, hogy a Gát György producer nevével fémjelzett film ennél is rosszabb: kizárólag a pofátlan haszonszerzés jegyében született, amit azonban nem csak a kritikusok, de a nézők is a magyar animáció legnagyobb szégyenének tartanak.
A popzenében a befutottság egyik legbiztosabb jele, ha alig találni embert, aki néhány hang után ne ismerné a fel az énekes hangját, vagy legalább néhány megaslágerét. Nos, Abel Makkonen Tesfaye, művésznevén The Weeknd jó ideje elérte már ezt a státuszt. Másnak talán a mennyország, de számára (ahogy azt új lemezének dramaturgiája is sugallja) csupán a purgatórium, és csak találgathatjuk, merre vezet innen az útja.
Horváth Csaba rendező és koreográfus fizikai színházában nem szokatlan dolog, hogy élő zenére mozdulnak az extra táncos adottságokkal bíró színészek, miként az sem, hogy olyan szerzőket adaptálnak a saját expresszív színházi világukra, akiknek kiválasztása legalábbis nem magától értetődő.
A Papírpalota olyan, mint mifelénk egy örökölt mártélyi nyaraló. El lehetett tölteni benne a nyár néhány hetét, aztán lezárták tavaszig. Mihelyt elkészült, már pusztulni kezdett: a papírból préselt elemekbe egerek fészkeltek, de ez az enyészet kiszámítható, szerethető.
A bamakói (Mali) Ballaké Sissoko, aki korán játszik, együtt lép fel Vincent Segal francia csellóművésszel, és nagyon finom kamarazenét produkálnak. Nagy József koreográfus legutóbbi előadásában, az Ommában nyolc afrikai táncos lép színpadra; Bartuc Gabriella azt írta erről, hogy visszamegyünk velük a kezdetekhez, „a tánc, a ritmus, az élet forrásához”, a legalapvetőbb dolgokhoz, amelyeken keresztül a legbonyolultabbak is megérthetők.
A széken Vszevolod Emiljevics Mejerhold (Mucsi Zoltán) ül, mintha félholtra lenne verve. Félhomály, a háttérben rovátkákkal teli fekete ajtók, egy börtönhelyszín érzete. A díszlettervező (Cziegler Balázs) minimalista jelzései is elégnek bizonyulnak a borzongáshoz.
