De nem csak mi aktualizáljuk a darabot, az alkotók, Török Tamara és Kocsis Gergely sem tesznek másképp: új színekkel egészítik ki az eredeti művet.
Gyabronka mindjárt az elején leveszi a saját maszkját, nem fél. Vele van a fél irodalmi világ. (A víg Faludit se felejtsük ki.) Vergilius, a költő magabiztos, nyugodt, egy jó apa gondosságával és figyelmével mutatja az utat, míg Dante bizonytalanul bukdácsol az útvesztőben, mely néha egy lélekvesztő fedélzete – mindkét férfi magyar hangja Gyabronka. A bugyor állomásait helyváltoztatással jelzi: szék mellett áll, középre megy, a takarásból elveszi a kikészített teáscsészét, ez utóbbit többször is. Fizikai teljesítménynek sem utolsó, hogy az egy óra tízperces játékidőt megállás nélkül beszéli végig. Néha kicsit kivár, de dramaturgiailag pont jókor – nem tudni, hogy szándékosan csinálja-e. Az sem eldönthető, hogy minden, amit a színpad feketeségében művel, összes elemében kiszámított-e, vagy éppenséggel nincs minden pontosan rögzítve, és amit látunk, részben legalábbis improvizáció, amitől az előadás még vitálisabbá válik. Dante és Gyabronka jelenléte csupa élet. A felbukkanó (úszó, lebegő, kalimpáló stb.) holt lelkek sem voltak még virgoncabbak annak előtte, mint ebben a változatukban.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
