Film

Matrózból polgármester

Jellystone

Kritika

Amikor 2008-ban bemutatták a Kis Vuk című egész estés produkciót, mindenki sejtette az alkotók szándékát. Ám a bemutatót követően kiderült, hogy a Gát György producer nevével fémjelzett film ennél is rosszabb: kizárólag a pofátlan haszonszerzés jegyében született, amit azonban nem csak a kritikusok, de a nézők is a magyar animáció legnagyobb szégyenének tartanak.

Noha Amerikában is számtalan sikeres rajzfilm gyakran kínos remake-je készül el – nem beszélve az élő szereplős változatokról –, mégis a rémes kis rókát idézte a Cartoon Network (CN) azon tavalyi bejelentése, hogy a legújabb sorozatuk, a Jellystone az ilyen nevű városban játszódik, amelynek lakói egytől egyig rajzfilmsztárok voltak az 1960-as, 1970-es években. Mindez idehaza azért tekinthető különlegesebbnek a hasonló dramaturgia alapján készülő szuperhősös összeborulásoknál, mert Thorral, Hulkkal, Amerika kapitánnyal, Batmannel és a többi képregényhőssel szemben Huckleberry Houndot, Top Catet, Yogi Beart és kis Boo-Boo-t a magyar közönség az amerikaival szinte egy időben zárhatta a szívébe Foxi Maxi, Turpi úrfi, Maci Laci és Bubu néven. (Magilla gorillát angolul és magyarul is ugyanígy nevezték.) Nos, ez a társaság – kiegészülve itthon kevéssé ismert alakokkal – alkotja Jellystone lakosságát, és a 10 perces epizódokban mindig egy-egy hős aktuális kalandját nézhetjük meg: Foxi Maxi a polgármester, Maci Laci a körzeti orvos, Turpi úrfi a gengszterfőnök és így tovább. A sorozat készítői nem bonyolították túl, de nem is nézik hülyének a közönséget. Mindent összeadva, a Jellystone rendesen összerakott, profin elkészített sorozat, amolyan tipikus rajzfilmcsatornás produkció, ami ugyanúgy jelenthet jót és rosszat, a hősök iránti elkötelezettség függvényében. Annyi szent, hogy az elődök sikerének nyomába nem érhet. Már csak azért sem, mert az elmúlt ötven évben a műfaj teljesen átváltozott, és nemcsak a technika miatt; a Flintstone családot és a Simpson családot, Maci Lacit, Bubut meg Beavist és Buttheadet képtelenség lenne összehasonlítani, pedig akkor még a 20. századot sem hagyjuk el. Ennek fényében magától értetődő, hogy a Jellystone sebessége és fordulatszáma ugyan jóval magasabb a „korszellem” jegyében, sőt a figurákat is átrajzolták annyira, hogy Cartoon Network-kompatibilisek legyenek, de egy pillanatra sem képzelhették az alkotók, hogy rajzfilmtörténelmet írnak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.