Zsinórpadlás – Könyv

Fokozhatatlan

Főleg szeress. Albert Camus [és] Maria Casarès levelezése 1944–1959

Színház

„Szerelmem, minden, ami minket elválaszt egymástól, ugyanolyan ostoba, mint ezek a felhők, amelyek hol felszállnak, hol megint leszállnak a völgybe. (…) Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, hamarosan megfogjuk egymás kezét, és nem válunk el többé” – írja Camus 1955-ben kelt levelében, több mint tíz év kitartó levelezés után. Hisz neki még a másik? Nehezen hihető.

Tipikusan a szeretői modellt követi ugyanis a kommunikációjuk, és lehetetlen, hogy két ennyire önreflexív ember ne látna át ennyi idő után mindezen. A sémák egyértelműek: lehetetlenség, minden találkozás előtt a lángok magasra csapása, aztán a köszönet és a hála, de hát sajnos, ott vannak a külvilág akadályai. A pár 1944. március 19-én találkozik először Párizsban, az író, Michel Leiris lakásán, ahol A telibe viszonzott vágyakozás című Picasso-darabból olvasnak fel. Az eseményt Camus rendezi, az akkor 21 éves Maria néző csupán. Szóba elegyednek, Camus-t rabul ejti a nő, és felkéri, játssza el Marthát a Félreértés című darabjában. Nem sokkal később, a normandiai partraszállás éjszakáján lesznek szeretők, kapcsolatuk 1960. január 4-ig, Camus halálos autóbalesetének napjáig tart. Az írónak már a megismerkedésükkor is volt felesége, de gyerekei még nem. Sőt később szerelmes lett másokba is. Mégis Mariával, akiből az évek során a francia film és színház híres és utánozhatatlan tragikája lesz, nem szakad meg a kapcsolata soha. Vannak gyötrődőbb és vannak nyugodtabb időszakok („Nem tudom, érződik-e néha, hogy csak erőltetem az írást, de te sem brillírozol mindig. A szavaknak most már nincs értelmük”, Casarès, 1950. március), de igazi szerelmes regényként nem olvashatók össze a soraik, s a szakítás lehetősége is csak halványan dereng fel. (Bár alaposan meghúzva egy egyfelvonásos színdarabot el lehet képzelni a levelek alapján, már csak a pár eseménydús külső élete és a levelek klausztrofób kettőse közötti feszültség miatt is.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.