Trükkös és rokonszenves előadás a Dioráma magyarokkal, pedig a témája lerágott csontnak tűnik, a magyarságunkhoz fűződő viszonyunkat egy sor különböző műnemben készült alkotás tárgyalta már az elmúlt évtizedben, sokan sokféleképp felhívták a figyelmünket arra, hogy nemzeti érzelmünk nem kisajátítható ideológia. Nagyjából erről a privát magyarságtudatról beszél, ezt cizellálja a Raubinek Lili vezetésével közösségi alkotásként létrejött produkció is. Nekem személyesen is nehéz kapcsolódnom: legyen bármilyen kedves és szimpatikus beszéd, nehezen viszonyulok ahhoz az alapvetően nacionalista tartalmú kérdéshez, hogy hogyan definiálom a saját magyarságomat. Ugyanakkor semmiképpen sem szeretném, ahogy Raubinek Lili az előadás elején fogalmaz, „magamhoz szelídíteni Magyarországot”, nem és nem. De közben azért elfogadom, hogy másoknál jelentkezik ez az igény. A produkciót elnézve különben egyszerű dolgom van, ugyanis nagyon diverz képet mutat arról, hogyan kapcsolódhatunk a hazánkhoz, olyan remek humorral, hogy nincs az a szőrös szívű antinacionalista, akire ne lenne hatással az alkotók őszinte hazaszeretete (meg időnként utálata is természetesen).
A tér üres közepét három oldalról veszik körbe széksorok. Töltünk a székekben is némi időt, de nem sokat; amikor belépünk, a tér közepét megvilágító fénybe sétálunk, ott ácsorgunk, és egyszer csak felhangzik a Szózat. Hogy el lehet-e kezdeni egy színházi előadást a Szózattal? A mellékelt ábra szerint igen, így a kérdés inkább az, érdemes-e. Az este végére viszont erre is igenlő választ kapunk, visszamenőleg értelmet és súlyt kap a kezdés. Akkor, amikor közösen elénekeljük a Himnuszt – de ne szaladjunk előre!
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
