Biztos kellett volna ilyen-olyan előjeleket látni, mondjuk a kormány egyre lázasabb Putyin-pártiságát, de még e jeleket detektálva is minimum meglepő, hogy a forradalom emlékezete mint afféle politikai eszköz, hogy ne mondjuk fegyver, ki fog csúszni a kormány(fő) kezéből. Orbán Balázs szájalásának hála, nem csupán néhány vidám mémmel lettünk gazdagabbak, de mintha a forradalmat is visszakaptuk volna. Pedig Orbán (mármint a Viktor) korábban mekkora energiát fektetett ’56 kisajátításába! Most azt kell megideologizálni, hogy végül is felesleges volt az egész. Vagy majdnem. Illetve nem úgy. Jaj, nagyon nehéz ez, bele is tört hirtelen megannyi kormányközeli elme bugylibicskája Kósa Lajostól Bayer Zsolton át Hankó Balázsig. Elképzeljük, hogy a Terror Házában is mindjárt átrendeznek egy-két polcot az új igazság értelmében.
Egyszóval érdekes volt az idei október 23., legalábbis egy ideig, aztán meg inkább nem. A kormány a jól bevált fegyverét vette elő, a hülyeségre hazugsággal tromfolt, aztán visszatámadott és szúrt, a buszokon felzötyögtetett vidéki nyugdíjas körök meg mindehhez boldog-dühös biodíszletként asszisztáltak. Az emlékezetpolitika nem a szórakozásról szól, tudják ezt ők is, nem is szórakozni jöttek. Szóval volt csatazaj, vagy inkább rikácsolás. De hogy mindennek mi a lényege, a központi gondolata? Hát, ezt már nem is tudjuk hirtelen. Ja, igen, a forradalom, hogy az tényleg megtörtént, azt nem csak most találjuk ki. Nehéz dió. Pláne, ha közben Fásy Ádámot látjuk egy öklömnyi lovagkereszttel a mellén boldogan grasszálni a Millenáris gyepén.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
