Most Forgách András frappáns új fordításában, amelybe remekül emelt bele teljesen mai dialógusrészeket Bíró Bence dramaturg. Szöveggondozásának és jó színpadi érzékének köszönhetően az eddigi egyik legjobb szövegű Hamlet született meg. A színészeken is érződik, hogy szeretik mondani, minden csattanójával, humorával, a múltban gyökerező, de a mát is nagyon érintő, újszerűen filozofikus gondolataival.
Mégis, úgy tűnik, hogy Alföldi inkább egy életérzés átadására, mintsem a történetre koncentrált. Erre az első felvonásban alaposan összevagdosott jelenetsor is következtetni enged, és a második felvonásban sem feltétlenül az eredetit követi a jelenetsorrend. Mintha jól megcsinált videót néznék: a vágóképek önmagukban is megállják a helyüket, s a gyors váltakozások ellenére is megvan a koherencia. Az ugyan kétséges, hogy ebből az adaptációból bármely, a művet nem ismerő diák könnyen összerakja és megérti a cselekményt, de a felnövekvő Z és a még fiatalabb generációknak talán már nem is maguk a történetek, inkább a vélemények, a megosztott érzések, a közös megélések a mérvadók. Így kovácsolják magukat közösséggé, így próbálják túlélni együtt azt, ha nem érzik jól magukat ott és abban a rendszerben, amelyben éppen élnek.
Nagyrészt egy bőrszínű, színes csíkos talajú tesiteremben vagyunk, Kálmán Eszter díszletében. A fiúk, Bernardo, Marcellus, Horatio és Hamlet különböző színű és anyagú melegítőt viselnek, amiről így, a választások környékén a pártok színvilága ugyanúgy eszünkbe juthat, mint az a tény, hogy a fiatalok sokfélék. Az alapdíszlet színvilága a transzzászlót is megidézheti.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
