Rádió

Szól a jazz

Elindult a Szakcsi Rádió

Kritika

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított.

Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Vajon van-e értelme a mai műsorfogyasztási szokások mellett hagyományos struktúrában elképzelt rádiót indítani? És ha eleve online fogyasztásra szánják, kell-e hozzá a megannyi tradicionális rádiós klisé? Nincs egyértelmű válaszunk. A korszellem jegyében azt gondolnánk, hogy egy jól felépített archívum, amelynek a hanganyagaihoz különféle platformokon keresztül ki-ki a maga ízlése szerint fér hozzá, naprakészebb formátum lenne, de érzünk nosztalgiát a régies műsorprogramok iránt is, és azt sem tartjuk elvetendő lehetőségnek, hogy ne csupán azt hallgathassuk, amit mi akarunk, hanem azt is, amit a műsorszerkesztői akarat sodor elénk.

Március 15-én (hogy miért pont aznap, és mi köze Petőfinek a jazzhez, azt az olvasói fantáziára bízzuk) próbaadással indult az ún. közmédia jazzcsatornája, a Szakcsi Rádió. Napi huszonnégy órában, a hét minden napján szól a minőségi jazz a Médiaklikk.hu megfelelő aloldalán, a Szakcsirádió.hu-n, illetve valami applikáción is, de ahhoz egyelőre nem volt szerencsénk. Ez jó hír, nemde? Még akkor is, ha a csatorna indulását olyan legendák jelentették be, mint Altorjai Anita vagy Papp Dániel.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)