Az első nagyjából fél óra (a filmhez hasonlóan) a szülési jelenet. Ez a nézők szeme elől elzárva, egy szobabelsőben játszódik, vetítés segítségével, intim, közeli képekben figyeljük a történéseket. Ahogy a filmnek is a körülbelül húszperces, egysnittes szülés a legmeghatározóbb jelenete, itt is ez megy a legmélyebbre. Nyersen, őszintén mutatja be a tragédiát, és alapozza meg a két ember további kapcsolatát. A filmes eszközök segítségével ráadásul érdekes színpadi megoldásokat kapunk. Játékot a kint és benttel, a távolsággal és a közelséggel. És már itt megkérdőjeleződik bennünk, hogy vajon a férfi tud-e valóságos partnere, segítőtársa lenni feleségének. A második rész hat hónappal később játszódik, és a filmmel ellentétben egyetlen családi eseményt ábrázol. Diszfunkcionális család, ahol az egymással szembeni elvárások, sérelmek lehetetlenné teszik a másik megértését. A díszlet (Monika Pormale) egy enteriőr, Mundruczótól megszokott módon rendkívül részletgazdag, vizuálisan izgalmas tér.
A családon belüli dinamika ijesztő, miközben finoman reflektál a (főleg lengyel, de nem idegen) társadalmi mechanizmusokra is. Mindenki úgy érzi, hogy joga van beleszólnia a nő traumafeldolgozásának módjába, ritmusába, ám a szokásos közhelyek emlegetésén túl senki nem mutat valódi empátiát. A filmmel ellentétben itt a férfi és a nő között gyakorlatilag minden fizikai, lelki kapcsolat megszűnik, mint kiderül, már döntöttek is a válásról. A lassú, hétköznapi dialógusokból építkező dramaturgiát erős effektekkel (hang, fény, füst) spékelik meg, amelyek mintha leesnének a darabról, erőltetetten próbálják belénk diktálni, hogy mit is kéne éreznünk éppen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
