Ám a híresebbje mind játékfilm. Ilyenformán, ha érkezik egy dokumentumfilm a tárgyában, okkal feltételezzük, hogy azzal az ambícióval jött, hogy megmondja az igazságot. Holmi konfabulációhoz ott vannak a fikciós műfajok. Persze lehet ez tisztán gazdasági probléma is, egy mozifilm vagy tévésorozat sokba kerül, egy dokumentumfilm kevesebbe, de itt ez nem játszik, hiszen Patrick Reams munkáján ugyan látszik a visszafogott büdzsé, de ahhoz képest, hogy dokuszéria, nagyon is sokat tettek bele.
Ez ugyanis az a fajta dokumentumfilm, amelyben a sok elhangzó okosságot menten meg is mutatják, persze nem korabeli híradófelvételeken (történetünk 1881/82-ben játszódik, A vonat érkezésére még majd’ tizenöt évet várni kell), hanem játékfilmes eszközökkel, egymáshoz dramaturgiailag is szorosan kapcsolódó jelenetekben. Magyarán, ha a Netflix hatrészes sorozatából kiszednénk a mindenféle középfajú egyetemek profijait és a hasonszintű történeti munkák szerzőinek amúgy szórakoztató szpícseit, de meghagynánk a narrátort (Ed Harris egyszerűen nagyszerű a szerepben, formabontó és alázatos, hangulatteremtő és érthető), a mű úgy is megállna simán. A színészeken is úgy spóroltak, ahogy a legkevésbé fáj, zömüket Angliából és Ausztráliából hozatták, s a helyi erők is profik, ha nem is túl ismertek. A jelmezek jelzésértékűen takarékosak, a környezetről mondjuk ordít, hogy nem Arizona, de mitologikus szerepjátékhoz elmegy.
A probléma az igazsággal van. Pontosabban az igazságkeresés ambíciójával.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
