Film

Festett bajusz

Mary Harron: Dalíland

  • 2024. augusztus 28.

Kritika

Salvador Dalí, a 20. század legvitatottabb alkotója 120 éve született. Két, egymáshoz semmiben nem hasonlító film is emléket állít – nem a talányos és kevesek által értett művészetének, hanem az egyértelmű narcizmus jeleit mutató, mindenki által ismert vagy ismerni vélt személyiségének.

Quentin Dupieux (magyarul egyelőre nem forgalmazott) Daaaaaalí! című opusa az egyszerűbb eset. Sztárparádés marháskodás egy riporternőről, aki hiába próbál interjút készíteni az egyre nagyobb igényekkel (eleinte csak a fotóst hiányolja, végül már a filmkamera és díszlet sem elég neki) előálló művész-celebbel – akit öt különböző színész alakít, olykor jeleneten belül is váltakozva. Ez a megoldás, az álomjelenetek, meg a körbeült asztal, ahol Dalí mesél vagy Dalínak mesélnek, a megtagadott régi barát Buñuel késői filmjeit és modorát idézi.

Mary Harron komolyan veszi címszereplőjét, bár az extravagancia láttatásánál ő sem hatol mélyebbre, még ha ez az extravagancia egy kiüresedett tehetségű, elapadt intuíciójú egykori művész személyiségromboló pótcselekvése is. 1974-ben járunk, közeledik Dalí kiállítása, de a kiállítandó (és főleg eladandó) anyag még nincs sehol, ezért a mester kölcsönveszi ügynöke fiatal, jóképű asszisztensét, hogy az segítségére legyen úgymond a munkában. Valójában szereti magát körülvenni fiatal szépségekkel és hírességekkel, akik előtt eljátszhatja a nagy művész szerepét, meg aztán ott van a pénzen kívül a hamvas fiúk tekintetében is hírhedt étvágyú felesége, Gala (Barbara Sukowa szipirtyója egyszerre babusgatja a Ben Kingsley által szánalmasra vett Dalít, és uralkodik rajta). Az ártatlan arcú kölcsönsamesz (Christopher Briney) egyre jobban belelát csodált mestere életébe: az inspirációt a festéshez nem holmi ihlet, hanem kizárólag a pénz jelenti, mint ahogy üres papírokat is hitelesít szignójával Dalí, ugyanis tízezerszám készülnek a hamisított litográfiák. Az orgiasztikus partijain megistenülő zseni a függöny mögül nézi mások hancúrozását, maga pedig 70 éves létére már kiélt aggastyán, aki reggelente remegő kézzel festegeti élete fő művét: a hírneves bajuszát. Nem ítélkezik a film, inkább részvéttel közelít a saját mániáinak fogságában vergődő, valóban megkérdőjelezhetetlen kvalitású művészhez. A történetben csak a főszereplő asszisztens fiktív, minden más a valóságon alapul.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.