Film

Festett bajusz

Mary Harron: Dalíland

  • 2024. augusztus 28.

Kritika

Salvador Dalí, a 20. század legvitatottabb alkotója 120 éve született. Két, egymáshoz semmiben nem hasonlító film is emléket állít – nem a talányos és kevesek által értett művészetének, hanem az egyértelmű narcizmus jeleit mutató, mindenki által ismert vagy ismerni vélt személyiségének.

Quentin Dupieux (magyarul egyelőre nem forgalmazott) Daaaaaalí! című opusa az egyszerűbb eset. Sztárparádés marháskodás egy riporternőről, aki hiába próbál interjút készíteni az egyre nagyobb igényekkel (eleinte csak a fotóst hiányolja, végül már a filmkamera és díszlet sem elég neki) előálló művész-celebbel – akit öt különböző színész alakít, olykor jeleneten belül is váltakozva. Ez a megoldás, az álomjelenetek, meg a körbeült asztal, ahol Dalí mesél vagy Dalínak mesélnek, a megtagadott régi barát Buñuel késői filmjeit és modorát idézi.

Mary Harron komolyan veszi címszereplőjét, bár az extravagancia láttatásánál ő sem hatol mélyebbre, még ha ez az extravagancia egy kiüresedett tehetségű, elapadt intuíciójú egykori művész személyiségromboló pótcselekvése is. 1974-ben járunk, közeledik Dalí kiállítása, de a kiállítandó (és főleg eladandó) anyag még nincs sehol, ezért a mester kölcsönveszi ügynöke fiatal, jóképű asszisztensét, hogy az segítségére legyen úgymond a munkában. Valójában szereti magát körülvenni fiatal szépségekkel és hírességekkel, akik előtt eljátszhatja a nagy művész szerepét, meg aztán ott van a pénzen kívül a hamvas fiúk tekintetében is hírhedt étvágyú felesége, Gala (Barbara Sukowa szipirtyója egyszerre babusgatja a Ben Kingsley által szánalmasra vett Dalít, és uralkodik rajta). Az ártatlan arcú kölcsönsamesz (Christopher Briney) egyre jobban belelát csodált mestere életébe: az inspirációt a festéshez nem holmi ihlet, hanem kizárólag a pénz jelenti, mint ahogy üres papírokat is hitelesít szignójával Dalí, ugyanis tízezerszám készülnek a hamisított litográfiák. Az orgiasztikus partijain megistenülő zseni a függöny mögül nézi mások hancúrozását, maga pedig 70 éves létére már kiélt aggastyán, aki reggelente remegő kézzel festegeti élete fő művét: a hírneves bajuszát. Nem ítélkezik a film, inkább részvéttel közelít a saját mániáinak fogságában vergődő, valóban megkérdőjelezhetetlen kvalitású művészhez. A történetben csak a főszereplő asszisztens fiktív, minden más a valóságon alapul.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.