Film

Festett bajusz

Mary Harron: Dalíland

  • 2024. augusztus 28.

Kritika

Salvador Dalí, a 20. század legvitatottabb alkotója 120 éve született. Két, egymáshoz semmiben nem hasonlító film is emléket állít – nem a talányos és kevesek által értett művészetének, hanem az egyértelmű narcizmus jeleit mutató, mindenki által ismert vagy ismerni vélt személyiségének.

Quentin Dupieux (magyarul egyelőre nem forgalmazott) Daaaaaalí! című opusa az egyszerűbb eset. Sztárparádés marháskodás egy riporternőről, aki hiába próbál interjút készíteni az egyre nagyobb igényekkel (eleinte csak a fotóst hiányolja, végül már a filmkamera és díszlet sem elég neki) előálló művész-celebbel – akit öt különböző színész alakít, olykor jeleneten belül is váltakozva. Ez a megoldás, az álomjelenetek, meg a körbeült asztal, ahol Dalí mesél vagy Dalínak mesélnek, a megtagadott régi barát Buñuel késői filmjeit és modorát idézi.

Mary Harron komolyan veszi címszereplőjét, bár az extravagancia láttatásánál ő sem hatol mélyebbre, még ha ez az extravagancia egy kiüresedett tehetségű, elapadt intuíciójú egykori művész személyiségromboló pótcselekvése is. 1974-ben járunk, közeledik Dalí kiállítása, de a kiállítandó (és főleg eladandó) anyag még nincs sehol, ezért a mester kölcsönveszi ügynöke fiatal, jóképű asszisztensét, hogy az segítségére legyen úgymond a munkában. Valójában szereti magát körülvenni fiatal szépségekkel és hírességekkel, akik előtt eljátszhatja a nagy művész szerepét, meg aztán ott van a pénzen kívül a hamvas fiúk tekintetében is hírhedt étvágyú felesége, Gala (Barbara Sukowa szipirtyója egyszerre babusgatja a Ben Kingsley által szánalmasra vett Dalít, és uralkodik rajta). Az ártatlan arcú kölcsönsamesz (Christopher Briney) egyre jobban belelát csodált mestere életébe: az inspirációt a festéshez nem holmi ihlet, hanem kizárólag a pénz jelenti, mint ahogy üres papírokat is hitelesít szignójával Dalí, ugyanis tízezerszám készülnek a hamisított litográfiák. Az orgiasztikus partijain megistenülő zseni a függöny mögül nézi mások hancúrozását, maga pedig 70 éves létére már kiélt aggastyán, aki reggelente remegő kézzel festegeti élete fő művét: a hírneves bajuszát. Nem ítélkezik a film, inkább részvéttel közelít a saját mániáinak fogságában vergődő, valóban megkérdőjelezhetetlen kvalitású művészhez. A történetben csak a főszereplő asszisztens fiktív, minden más a valóságon alapul.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.