Film

Festett bajusz

Mary Harron: Dalíland

  • 2024. augusztus 28.

Kritika

Salvador Dalí, a 20. század legvitatottabb alkotója 120 éve született. Két, egymáshoz semmiben nem hasonlító film is emléket állít – nem a talányos és kevesek által értett művészetének, hanem az egyértelmű narcizmus jeleit mutató, mindenki által ismert vagy ismerni vélt személyiségének.

Quentin Dupieux (magyarul egyelőre nem forgalmazott) Daaaaaalí! című opusa az egyszerűbb eset. Sztárparádés marháskodás egy riporternőről, aki hiába próbál interjút készíteni az egyre nagyobb igényekkel (eleinte csak a fotóst hiányolja, végül már a filmkamera és díszlet sem elég neki) előálló művész-celebbel – akit öt különböző színész alakít, olykor jeleneten belül is váltakozva. Ez a megoldás, az álomjelenetek, meg a körbeült asztal, ahol Dalí mesél vagy Dalínak mesélnek, a megtagadott régi barát Buñuel késői filmjeit és modorát idézi.

Mary Harron komolyan veszi címszereplőjét, bár az extravagancia láttatásánál ő sem hatol mélyebbre, még ha ez az extravagancia egy kiüresedett tehetségű, elapadt intuíciójú egykori művész személyiségromboló pótcselekvése is. 1974-ben járunk, közeledik Dalí kiállítása, de a kiállítandó (és főleg eladandó) anyag még nincs sehol, ezért a mester kölcsönveszi ügynöke fiatal, jóképű asszisztensét, hogy az segítségére legyen úgymond a munkában. Valójában szereti magát körülvenni fiatal szépségekkel és hírességekkel, akik előtt eljátszhatja a nagy művész szerepét, meg aztán ott van a pénzen kívül a hamvas fiúk tekintetében is hírhedt étvágyú felesége, Gala (Barbara Sukowa szipirtyója egyszerre babusgatja a Ben Kingsley által szánalmasra vett Dalít, és uralkodik rajta). Az ártatlan arcú kölcsönsamesz (Christopher Briney) egyre jobban belelát csodált mestere életébe: az inspirációt a festéshez nem holmi ihlet, hanem kizárólag a pénz jelenti, mint ahogy üres papírokat is hitelesít szignójával Dalí, ugyanis tízezerszám készülnek a hamisított litográfiák. Az orgiasztikus partijain megistenülő zseni a függöny mögül nézi mások hancúrozását, maga pedig 70 éves létére már kiélt aggastyán, aki reggelente remegő kézzel festegeti élete fő művét: a hírneves bajuszát. Nem ítélkezik a film, inkább részvéttel közelít a saját mániáinak fogságában vergődő, valóban megkérdőjelezhetetlen kvalitású művészhez. A történetben csak a főszereplő asszisztens fiktív, minden más a valóságon alapul.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.