Könyv

Kultúrától függetlenül

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek

Kritika

A Nagy-Britanniában élő, részben vagy egészében bevándorló hátterű nők egymásba hurkolódó élettörténeteit bemutató könyv a genderdiverzitás és a multikulturalizmus kordokumentuma, a woke-fóbiások rémálma, az interszekcionális feminizmus nagyregénye. Az angol, ír, német és nigériai felmenőkkel rendelkező író, szerkesztő, egyetemi oktató és színházalapító Evaristo fáradhatatlanul dolgozik a színes bőrű művészek elismertetéséért. Ez volt a kilencedik könyve (azóta két újabbat is írt), és az első, amelyet magyarul is olvashatunk. A mű méltán nyerte el 2019-ben – Margaret Atwood Testamentumok című regényével megosztva – a Booker-díjat.

A 440 oldalas monumentális munka, amelybe a szerző több önéletrajzi elemet is beleszőtt, a brit és a karibi női irodalmi hagyomány és a női Bildungsroman örököse, miközben magán viseli a posztmodern irodalom jegyeit is. Utóbbinak megfelelően nincs főszereplője vagy domináns nézőpontja: mind a tizenkettő (életkor, osztályhelyzet, foglalkozás, világnézet, szexuális orientáció és nemi identitás szempontjából sokféle) nő perspektíváját megismerjük. A központozás részleges (a szöveg csak vesszőkkel tagolt, mondatzáró pontok és így nagy kezdőbetűk nincsenek), és ez a szöveg ritmusát az élőszóhoz, vagy épp a fejünkben csapongó gondolatokhoz teszi hasonlatossá, és egyben főhajtás a tudatfolyamregényt megalkotó Virginia Woolf előtt. A szereplőket előbb a jelenben látjuk, aztán a múltjukba merülünk, megismerjük faji szempontból összetett örökségüket, majd újra a jelenben búcsúzunk el tőlük, hogy aztán egy következő fejezetben, immár más megvilágításban újra felbukkanjanak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.