Könyv

Kultúrától függetlenül

Bernardine Evaristo: A lány, a nő, a többiek

Kritika

A Nagy-Britanniában élő, részben vagy egészében bevándorló hátterű nők egymásba hurkolódó élettörténeteit bemutató könyv a genderdiverzitás és a multikulturalizmus kordokumentuma, a woke-fóbiások rémálma, az interszekcionális feminizmus nagyregénye. Az angol, ír, német és nigériai felmenőkkel rendelkező író, szerkesztő, egyetemi oktató és színházalapító Evaristo fáradhatatlanul dolgozik a színes bőrű művészek elismertetéséért. Ez volt a kilencedik könyve (azóta két újabbat is írt), és az első, amelyet magyarul is olvashatunk. A mű méltán nyerte el 2019-ben – Margaret Atwood Testamentumok című regényével megosztva – a Booker-díjat.

A 440 oldalas monumentális munka, amelybe a szerző több önéletrajzi elemet is beleszőtt, a brit és a karibi női irodalmi hagyomány és a női Bildungsroman örököse, miközben magán viseli a posztmodern irodalom jegyeit is. Utóbbinak megfelelően nincs főszereplője vagy domináns nézőpontja: mind a tizenkettő (életkor, osztályhelyzet, foglalkozás, világnézet, szexuális orientáció és nemi identitás szempontjából sokféle) nő perspektíváját megismerjük. A központozás részleges (a szöveg csak vesszőkkel tagolt, mondatzáró pontok és így nagy kezdőbetűk nincsenek), és ez a szöveg ritmusát az élőszóhoz, vagy épp a fejünkben csapongó gondolatokhoz teszi hasonlatossá, és egyben főhajtás a tudatfolyamregényt megalkotó Virginia Woolf előtt. A szereplőket előbb a jelenben látjuk, aztán a múltjukba merülünk, megismerjük faji szempontból összetett örökségüket, majd újra a jelenben búcsúzunk el tőlük, hogy aztán egy következő fejezetben, immár más megvilágításban újra felbukkanjanak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.