Lemez

Az örök másodikok

Manic Street Preachers: The Ultra Vivid Lament

  • Nagy István
  • 2021.09.22 21:00

Kritika

Hiába számít Wales legsikeresebb együttesének a Manic Street Preachers, a top pozíció eddig csak egyszer, a This Is My Truth Tell Me Yoursszal jött össze nekik a brit albumlistán, és annak is már 23 éve.

Azóta általában épphogy lemaradnak az első helyről, így volt ez legutóbbi lemezükkel, a Resistance Is Futile-lal is, amelyről azt írtuk 2018-ban, hogy a leggyengébb láncszem az addigi életműben. Vagyis volt min javítani, és ezt James Dean Bradfield gitáros már tavaly megtette, ugyanis egy kifejezetten erős szólóalbummal (Even in Exile) jelentkezett. Most pedig itt az új Manics-lemez is, amelynek lírai oldalát jelentős mértékben befolyásolta, hogy Nicky Wire basszusgitáros-szövegíró a közelmúltban elveszítette a szüleit.

Ettől függetlenül a The Ultra Vivid Lament mégsem szomorú lemez, legalábbis zenei értelemben semmiképp sem az: a megszokott hatások (Echo & The Bunnymen, korai Simple Minds) mellett a tagok ezúttal némileg rendhagyó módon az ABBA-hoz, a Carpentershez, Neil Diamondhoz, valamint a Roxy Musichoz nyúltak ihletért. A végeredmény ennek megfelelően poposabb a megszokottnál, sok szintetizátort hallunk, gitárszólót annál kevesebbet, és ahogy a tavalyi szólólemezt, úgy Bradfield ezt az albumot is elsősorban zongorán komponálta. Az ő szavaival élve, a dalok olyan hangulatot árasztanak, mintha valaki eltévedne egy hógömbben, míg a Wire szerint „retrofuturisztikus” művel álltak most elő – valahogy így képzelhették el a jövőt a hetvenes években.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap. Nézzen be hozzánk minden nap: hírszolgáltatásunk ingyenesen hozzáférhető. Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk