Lemez

Az örök másodikok

Manic Street Preachers: The Ultra Vivid Lament

Kritika

Hiába számít Wales legsikeresebb együttesének a Manic Street Preachers, a top pozíció eddig csak egyszer, a This Is My Truth Tell Me Yoursszal jött össze nekik a brit albumlistán, és annak is már 23 éve.

Azóta általában épphogy lemaradnak az első helyről, így volt ez legutóbbi lemezükkel, a Resistance Is Futile-lal is, amelyről azt írtuk 2018-ban, hogy a leggyengébb láncszem az addigi életműben. Vagyis volt min javítani, és ezt James Dean Bradfield gitáros már tavaly megtette, ugyanis egy kifejezetten erős szólóalbummal (Even in Exile) jelentkezett. Most pedig itt az új Manics-lemez is, amelynek lírai oldalát jelentős mértékben befolyásolta, hogy Nicky Wire basszusgitáros-szövegíró a közelmúltban elveszítette a szüleit.

Ettől függetlenül a The Ultra Vivid Lament mégsem szomorú lemez, legalábbis zenei értelemben semmiképp sem az: a megszokott hatások (Echo & The Bunnymen, korai Simple Minds) mellett a tagok ezúttal némileg rendhagyó módon az ABBA-hoz, a Carpentershez, Neil Diamondhoz, valamint a Roxy Musichoz nyúltak ihletért. A végeredmény ennek megfelelően poposabb a megszokottnál, sok szintetizátort hallunk, gitárszólót annál kevesebbet, és ahogy a tavalyi szólólemezt, úgy Bradfield ezt az albumot is elsősorban zongorán komponálta. Az ő szavaival élve, a dalok olyan hangulatot árasztanak, mintha valaki eltévedne egy hógömbben, míg a Wire szerint „retrofuturisztikus” művel álltak most elő – valahogy így képzelhették el a jövőt a hetvenes években.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.