Kritika

A Rolling Stonest a hetvenes évek közepe óta nevezik a „világ legjobb rock and roll zenekarának”, de alig emlékszik valaki arra, hogy azokat az éveket az akkori rajongók inkább gyászkorszaknak nevezték.

A gengszter is csak egy érző ember, vágyik a szépre, a jóra, a romantikára, a művészetre. Főleg a művészetre. Lám, verselésre adja kopasz fejét a kikötő rettegett ura, midőn magányos szíve szerelemre gyúl, s alexandrinusban szerzett költeményeivel hódítaná meg a szupermarket ifjú pénztárosnőjét. S hát mi is a poézis?

Főleg szívre, meg persze szájra megy. A színésznő stand-up komikaként is egyből megszeretteti magát. S azért kicsit májra is megy: Nóra azzal indít, hogy a Kaposvári Egyetem színművészeti szakán töltött diákévei alatt időnként megfordult az egyik hírhedt, bár elmondásában inkább vadnyugati bájjal bíró restiben, ahol már az elején véletlenül összecimbizett egy helyi nagy arccal, akitől az Aranyszív becenevet kapta.

London a világ közepe, ahol az orvostudomány – vagy legalábbis annak egy nagyravágyó képviselője – már szívműtéttel és egyéb, korábban elképzelhetetlen csodákkal kísérletezik; igaz, a beavatkozások célja még inkább a hírnév megszerzése, mint a szegény bevándorló munkások életének megmentése.

Az amnézia hálás téma a filmben, alkalmat ad mindenféle narratív játszadozásra, és kiválóan vegyül minden zsánerrel (Az 50 első randi, Memento, Egy makulátlan elme örök ragyogása, Bourne-sorozat, Egyre távolabb). Egy jól megírt amnéziás főhős csúszós, ingatag azonosulási pontot nyújt, a cselekmény pedig egyenletesen adagolja a feszültséget és az izgalmat, miközben lassan csepegteti a háttér-információkat a főszereplőről.

Gaál Endre szobrász, aki történetesen üvegből készíti munkáit, bár felhasznál más, sokszor nemes anyagokat (acél, gránit), vagy egészen hétköznapiakat (gumiabroncs, föld) is. Otthonosan mozog a land-art és az installáció területén, és több, egyszerre bensőségesen minimalista és monumentális köztéri szobor is kötődik a nevéhez. Munkáit a duális pozíció jellemzi, két elem kapcsolatának a hangsúlyozása, ezen belül pedig a törékenység és a lebegés, azaz a dinamika és a statika kettőse.

nem tudtuk volna: Bamako a világ közepe, Salento Babilonig terjed, és a Balkán lelke Szigetcsép.

Ragyogó türkizkék szem, babaarc – az ember azt hinné, hogy Klaus Mäkelä-ből ügyes impresszáriók csináltak sztárt a csodagyerek-jelenségre oly fogékony komolyzenei közönség számára. A finn dirigens még csak 26 éves, de már az Oslo Filharmonien vezető karmestere, szeptembertől pedig az Orchestre de Paris zeneigazgatói tisztségét tölti be.

Egy hosszú vonatútnak van eleje meg vége, de a kettő között mégis végtelennek tűnik, akárcsak ez az előadás. Kárpáti Péter drámájában nincs történet, vagy ha van is, az a legkevésbé fontos: az utazás a Transzszibériai expresszen a létezés maga, annak minden abszurditásával és inkoherenciájával együtt. (El is hangzik: „Nem értettél semmit. Ez az élet.”)

A szerző Oxfordban végzett történész, aki szélesebb ismertséget a BBC megbízásából készített történeti tárgyú dokumentum­film­jei­vel, illetve az azok alapján írt könyveivel szerzett. Utóbbiak közül több magyarul is olvasható, például az Auschwitz. A nácik és a „Végső megoldás” (Pécsi Direkt, 2005), A nácik. Történelmi tanulságok (Alexandra, 2007), vagy a Zárt ajtók mögött. Sztálin és a Nyugat politikai játszmái (Alexandra, 2011) címűek.

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.