Lemez

Csótányok a színpadon

Rolling Stones: Live at El Mocambo

Kritika

A Rolling Stonest a hetvenes évek közepe óta nevezik a „világ legjobb rock and roll zenekarának”, de alig emlékszik valaki arra, hogy azokat az éveket az akkori rajongók inkább gyászkorszaknak nevezték.

Különösen 1976-ot, amikor Mick Taylor gitáros távozása után megjelent a zenekar új albuma, a Black and Blue, amelyen a világ legjobb rock and rollja helyett paródiába hajló tobzódás hallható a kor divatos stílusainak – főleg funky és reggae – felhasználásával. A produkcióról mindent elárul, hogy az album húzószámának azt a szirupos Fool to Cryt szánták, amellyel a három évvel korábbi – ugyancsak agyoncikizett – Angie sikerét próbálták megismételni.

Noha a lemez kapcsán nem sok értelme lett volna „a világ legjobb rock and roll zenekara” szlogennek, annál inkább a Stones ugyanekkor zajló világturnéja kapcsán. De az akkoriban még szokatlan stadionkoncert-sorozat kizárólag üzleti alapon működött, konkrétan azt a ma is virágzó szolgáltatást kínálta, hogy a világon bárhol látni lehessen Mick Jaggert – 70–80 méter távolságból. Nem véletlen, hogy az ekkor születő ellen-ellenkultúra, vagyis a punk épp ezt az üzletszerű eltávolodást tette gúnyolódásai céltáblájával, s a régi hősök így válhattak nyálcsorgató vénemberekké, a „rock dinoszauruszaivá” – alig harmincévesen. Aki a hetvenes évek végén nem akarta, hogy bedarálja a divat, az nagy ívben elkerülte a Rolling Stones (Pink Floyd, Led Zeppelin stb.) egyre inkább „lakossági” jelleget öltő koncertjeit, és a kis klubokban keresett magának új kedvencet.

Jellemző, hogy 1977-ben, amikor olyan albumok jelentek meg, mint a Sex Pistolstól a Never Mind the Bollocks…, a Kraftwerktől a Trans-Europe Express, az első Clash, Damned, Talking Heads stb., a Rolling Stones Love You Live címmel dupla koncertlemezt adott ki, amelyen főleg az 1975–1976-os turné felvételeiből válogattak. Ám hogy ne mondhassa senki, hogy a világ legjobb rock and roll zenekara nem hallja az idők szavát, a második lemez A oldalára olyan dalok kerültek, amelyeket a 300 férőhelyes torontói El Mocambo klubban tartott „titkos” koncerteken rögzítettek 1977. március 4-én és 5-én. A Mannish Boy, a Crackin’ Up, a Little Red Rooster és az Around and Around egytől egyig feldolgozás és a Stones korai blues/rock and roll korszakát idézi, és állítólag azért játszották el, hogy ne legyen túlzottan egyhangú a készülő koncertlemez. (Később Mick Jagger már úgy nyilatkozott, hogy zavarta őket, hogy nincs kapcsolatuk a közönséggel, és ezért mentek Torontóba.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.