Magyar vagyok, egy röghöz kötött csöndes őrült

Károlyi Csaba: Egy teljes év – Beszélgetések Nádas Péterrel

Nem lehet megúszni. Ha valakit sokszor és sokan kérdeznek ugyanarról, nem beszélve arról, ha még saját magát is érdekli önmaga személye, és erről számtalan esszében beszámol, és még ha meg is írja az önéletrajzát, és a szélesebb nyilvánosságot továbbra is lankadatlanul izgatja a személye és műve, viszont ő nem szívesen ismétli önmagát, de hallgatni sem akar, hiszen nyilvános megszólalásai fontos keretet és viszonyítási pontokat adnak a műveihez, akkor ez az illető, legyen bármilyen szemérmes, minden megszólalásával kénytelen lesz egyre többet föltárni önmagából.

Ez természeti törvény, mert rejtse el bár hosszú évek során szívós leleménnyel és nagy hadvezérre valló előrelátással írói létezése hálószobatitkait a világ kíváncsi szeme elől, bármennyire is ódzkodik tőle, valami újat, valami mást mégis mindig kénytelen lesz adni önmagából, még csak nem is a világ, hanem önmaga kedvéért, egy kis vért, egy kis könnyet, egy kis önleleplezést, mert neki nem csupán beszélgetőtársát, de önmagát is mindig meg kell lepnie. Hétfátyoltánc. Hogy hány bőrt lehet lenyúzni egy személyről.

Zárójelbe kell tennem

Károlyi Csaba könyvének legfontosabb tétje, hogy sikerül-e Nádasból valamilyen új hangot kicsalnia, valami meglepőt, valami váratlant, hiszen Károlyi maga is már nemegyszer nekifutott ennek – mármint ha eltekintünk a könyv másik, legalább akkora tétjétől, hogy a könyv az egész életmű egybefűzött topográfiáját nyújtja. Károlyinak komoly programja van, időrendben végigmegy az egész életművön, az élőbeszéd kanyargós, csapongó, szabálytalan ösvényeit követve, árkon-bokron át. Csupán két fejezetben vet föl általános kérdéseket, az Isten-fejezetben (Tizenegyedik beszélgetés) és a fotográfiáról szóló fejezetben (Tizedik beszélgetés). Hibrid mű, amely kollázsként illeszti össze a szerző és a kritikus sok szempontból különböző nézőpontját, továbbá rögzíti egy Zoom-beszélgetés furán unmuzikális esztétikáját. Ugyan látják egymást, de mert nem egy térben vannak, a válaszok és kérdések néha túl laposan csattannak egymáson. A kritikus, aki különben félelmetesen felkészült, a cél érdekében kérdezőként nemegyszer hajlandó megjátszani a naivat, hogy azt ne mondjam, a gyermeket, vagy az ajtóból szemtelen ártatlansággal visszaforduló Columbo hadnagyot, netalántán a fafejű tanítvány Wagnert a Faustból. Esetleg egy szenzációhajhász újságíró cápát, aki indiszkrét, oda nem való kérdéseket feszeget rámenősen és kérlelhetetlenül, vagy pedig van nála egy olyan tromf (esetünkben egy a szerző által elfeledett, az Újholdban megjelent elbeszélésváltozat, kis vita a visszaszövésről a Párhuzamos történetekben), ami miatt az interjúalany kénytelen bedobni a lapjait, újra keverni a paklit, és újrafogalmazni, amit az előbb már fölényesen és magától értetődően elintézettnek vélt. Teszi a kritikus mindezt azért, hogy sikerüljön alanyából valami valóban addig nem hallottat kicsikarni, hogy úgy mondjam, rajtakapni valamin, tetten érni, és ez – nem kis szó – nem is egyszer összejön neki.