A történet a veszteség megéléséről szól, individuális szinten egy szerelmi drámán keresztül bontja ki a vészkorszak borzalmait. Az abszurdra vett, keserédes derűvel átitatott előadást a Rumbach utcai zsinagóga színpadán a holokauszt nemzetközi emléknapján játszották, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadításának évfordulóján. Hátborzongató volt e falak között szembesülni a darab alapgondolatával: a borzalmaknak sosem lesz vége.
A személyes és a történelmi dimenzió egyetlen ember, Samuel Finkelbaum (Kiss Gergely Máté) életének közvetlenül a második világháborút követő szakaszában ér össze. Finkelbaum, a koncentrációs táborból megszökött bábjátékos egy pici berlini bérlakásban él, amelyet soha nem hagy el, mert bár 1950-et írunk, szerinte még mindig tart a világégés. Egyetlen kapcsolata a külvilággal a szállásadója, akit Újhelyi Kinga játszik. A nő hiába próbálja Samuel értésére adni, hogy már béke van, a férfi hajthatatlan – fél, hogy visszakerül a lágerbe. A tulajdonosnő egyre-másra hozza a „bizonyítékokat”, különféle alakok vonulnak fel, az orosz és az amerikai katona, a bajtárs (az epizódszerepek mindegyikét Mercs János alakítja), akik mind bizonygatják a valóságot, de Finkelbaum meggyőzhetetlen. S minden gyanakvása és elmebaja érthetővé válik azáltal, ahogyan ők reagálnak és viselkednek. Elvégre egy kifordult világban kinek is lehetne hinni még? Egyáltalán: magunknak hihetünk-e?
A démonaival küzdő Finkelbaumnak csak a bábok a társai, közülük is a legfontosabb a megölt feleségét, Ruchelét megtestesítő életnagyságú baba (Elise Paris Turco), vele játssza el a négy fal között, hogy él, hogy mindketten élnek: beszélgetést mímel, eteti, újraélik a megismerkedés pillanatától a történetüket, egy ponton újra feleségül is veszi. Akárcsak egy vásári komédiában. A négy fal itt hat darab futurisztikus világító neon formájában ölt testet. Mint sok esetben a Maladype darabjainál, maga a tér és az elemei (díszlet: Balázs Zoltán) szinte önálló szerephez jutnak, kitágítva a darab asszociációs terét. Itt is temérdek ötletes kombinációban látjuk az elemeket, egy ponton a lágerkerítést szimbolizálva még a szoláriumcsöveket is az eszünkbe juttatják, azzal együtt pedig már könnyű asszociálni az égett emberi húsra.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
