Könyv

„Megeszi a kígyót”

Ladik Katalin: Idővitorla. Válogatott versek (1962–2022)

Kritika

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Míg 2022-ben az akkor nyolcvanadik születésnapját ünneplő Ladiknak jelentős retrospektív kiállítást rendezett a müncheni Haus der Kunst (a Ludwig Forum Aachennel és a stockholmi Moderna Museettel közösen), itthon egy alig két hétig nyitva tartó pop-up kiállítás jutott neki, és még ez is több volt annál, amennyire az irodalmi közeg rezonált a jubileumára.

Ez a négyszáz oldalas, a szerző lírai életművéből válogató kötet ugyan a születésnapra időzítve jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában, de az országhatárt is alig-alig tudta átlépni. (Szerbiai kiadás lévén a könyvet a nagyobb magyar könyv­forgalmazóknál hiába is keresnénk – az egész országban elérhető néhány példány az Írók Boltjában várakozik.) Elgondolkodtató, hogy jó huszonöt évvel a rendszerváltás után azt sem sikerült elérni, hogy az „odaát” megjelent könyvek „ideát” is elérhetők legyenek – és viszont. Így marad az elszigeteltség és a rácsodálkozás. És az sem kevésbé elgondolkodtató, hogy egy nemzetközi rangú, 1992-óta Magyarországon élő magyar alkotó életmű-válogatása miért nem került – legalább közös kiadás szintjén – egyik hazai kiadóhoz sem.

Ladikkal kapcsolatban mindezek ellenére van egyfajta konszenzus a kortárs irodalmi-művészeti szcénán belül: nem kérdőjelezik meg, hogy nagy és fontos életműről van szó. Ladik helyzete Erdély Miklós lírai hagyatékára emlékeztet: kultusza van, a szélesebb közönség mégsem férhet hozzá a műveihez.

Az Idővitorla megjelenése lehetőséget adhatott volna mindezen változtatni, ám egyik jelentős hazai kritikai fórum, irodalmi lap sem írt a kötetről.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.