Film

Mikromágia

Celine Song: Előző életek

  • SzSz
  • 2024. február 7.

Kritika

Injun – a koreai szó jelentése végzet vagy gondviselés, és ez az Előző életek középpontjában álló idea is. A buddhizmusban gyökerező szó azt hivatott kifejezni, hogy ha a lelkek egy előző életben már találkoztak, a következőkben is egymás mellé sodródnak.

Injun az is, ha két idegen úgy sétál el egymás mellett az utcán, hogy összeér a ruhájuk; ha pedig összeházasodnak, az azért történhet meg, mert előzőleg 8000 rétegnyi injun volt közöttük.

Mindezt a film főhősnője, Nora meséli el egy romantikus estén Arthurnak, azzal a nem titkolt céllal, hogy elcsábítsa. Ők ketten egy New York melletti írótáborban találkoztak, rokon lelkek tehát, hamarosan azonban egyértelművé válik, hogy van a nő életében valaki, akivel az injun még szorosabban összeköti. Nora a szüleivel emigrált Dél-Koreából, eredeti hazája a felhőtlen gyerekkort jelenti számára, s persze a legjobb barátját és lelki társát, Heszungot. A 20-as éveikben lépnek kapcsolatba ismét egymással az interneten, ekkor az ártatlan gyermeki játékok helyett már két fiatal online románca bontakozik ki előttünk. A találkozás azonban ilyen-olyan okokból nem jöhet létre, az élet pedig nem vár, kegyetlenül rohan tovább. Ezt jelzi a három fejezet közötti váltáskor olvasható felirat is: „12 évvel később” (12 years later) helyett „12 év telik el” (12 years pass). A háromfelvonásos mozi utolsó részében immár érett, felnőtt emberekként találkozhatunk a figurákkal: Nora boldog házasságban él Arthurral New Yorkban, életüket pedig valósággal felforgatja, amikor a városba érkezik Heszung, aki mint kiderül, egyedül azért utazta át a fél világot, hogy újra láthassa gyerekkori társát.

A balladisztikus történetmesélésnek köszönhetően keveset látunk a szereplők életé­ből, kénytelenek vagyunk tehát mi magunk kitömködni a lyukakat. Mindvégig Heszung marad a legrejtélyesebb figura: az interneten és New Yorkban is ő keresi meg Norát – de éle­té­ről nem sokat tudunk azonkívül, hogy a legendásan szigorú ázsiai munkakultúrában tapossa a mókuskereket. Egy elszalasztott lehetőséget lát a nőben, esetleg a boldogságot, amelyben soha nem lehetett része? Vagy ő lenne az a típusú romantikus alak, aki képes egy egész életen át ugyanazon nő után sóvárogni, míg társa csak jóval pragmatikusabb ennél? Hasonló talány, hogy mit érezhet pontosan Nora Heszung iránt. Az kiderül, hogy még felnőttként is koreaiul álmodik, így valósággal felvirul, amikor angol helyett az anyanyelvén társaloghat valakivel – ennél többet nem tudunk meg arról, mit érez egykori barátja iránt. Lehet, hogy nem is annyira egy romantikus partnert, mint inkább a nosztalgiát, az emlékekben megszépülő Dél-Koreát testesíti meg számára Heszung? A film csak elindítja a gondolatainkat, de a kérdéseinkre nem kínál megoldást.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.