Minden út Rómába vezet

David Gilmour

Azt túlzás lenne állítani, hogy David Gil­mour végigdolgozta volna az elmúlt 35 évet. A Pink Floyd énekes-gitárosa a kilencvenes évek elején ismerkedett meg Polly Samsonnal, akivel családot alapított, és aki lényegében a fő alkotótársa lett. Gilmour rengeteg időt töltött, illetve tölt még mindig a szeretteivel, és elsősorban emiatt ad ki csupán évtizedenként egy lemezt. 

Az 1994-es The Division Bellt még a Pink Floyddal készítette el, aztán jöttek a szólóalbumok: 2006-ban az On an Island, 2015-ben a Rattle That Lock, most pedig a Luck and Strange. A 78 éves zenész valójában soha nem állt le, pedig sokan egyértelműen a visszavonulás jelének hitték, amikor öt évvel ezelőtt elárverezte 123 gitárját, több mint 20 millió dollár értékben.

Gilmour már 2015-ben, az egész jól sikerült Rattle That Lock kiadásakor megemlítette, hogy van még egy csomó egyéb szerzeménye, mégis 9 évnek kellett eltelnie, hogy a Luck and Strange megjelenjen. Az említett aukció mellett Gilmour leginkább a Roger Watersszel folytatott hadakozásai kapcsán szerepelt a hírekben – korábbi Pink Floyd-os zenésztársával sem művészi, sem üzleti, sem politikai téren nem ért egyet szinte semmiben. A gitáros tavalyelőtt váratlanul kiadott egy kislemezt Pink Floyd néven: a Hey Hey Rise Up című számban Nick Mason dobolt, illetve Andrej Hlivnyuk ukrán művész működött közre, ami nem volt véletlen, ugyanis a karitatív szándékú dalt az Ukrajnában dúló háború ihlette. Gilmour ezután visszatért a folyamatban lévő ötödik szólólemezéhez, és több producerjelölt (például Rick Rubin) közül arra a Charlie Andrew-ra esett a választása, akinek a neve leginkább az Alt-J albumai kapcsán lehet ismerős.

A Luck and Strange-en nincs nagy sztárparádé: felbukkan Brian Eno öccse, Roger, aztán a legendás session dobos Steve Gadd, két dalban Gilmour lánya, Romany énekel, a szövegekért pedig túlnyomórészt az ő anyja felelt, aki sok kommentelőtől már megkapta a Polly SamsOno elnevezést. Hiába a fiatal, modern producer, a hangzásban nincs sok újdonság, az anyag természetesen gilmouros lett. Van két instrumentális tétel (Black Cat, Vita Brevis), a Between Two Pointsot és a már évekkel ezelőtt megjelentetett Yes I Have Ghostsot a lányával duettezi el Gilmour. A címadó tétel jó kis húzós blues, a Dark and Velvet Nights a rockosabb vonalat képviseli, a záró Scattered pedig ennek a lemeznek a Comfortably Numbja, majdnem ugyanannyira emlékezetes gitárszólóval. De még a 14 perces Barn Jam című bónusz track is kellemes hallgatnivaló: 2007-es keltezésű, és hallható benne az azóta elhunyt Pink Floyd-billentyűs, Rick Wright.