Koncert

Minden út Rómába vezet

David Gilmour

Kritika

Azt túlzás lenne állítani, hogy David Gil­mour végigdolgozta volna az elmúlt 35 évet. A Pink Floyd énekes-gitárosa a kilencvenes évek elején ismerkedett meg Polly Samsonnal, akivel családot alapított, és aki lényegében a fő alkotótársa lett. Gilmour rengeteg időt töltött, illetve tölt még mindig a szeretteivel, és elsősorban emiatt ad ki csupán évtizedenként egy lemezt. 

Az 1994-es The Division Bellt még a Pink Floyddal készítette el, aztán jöttek a szólóalbumok: 2006-ban az On an Island, 2015-ben a Rattle That Lock, most pedig a Luck and Strange. A 78 éves zenész valójában soha nem állt le, pedig sokan egyértelműen a visszavonulás jelének hitték, amikor öt évvel ezelőtt elárverezte 123 gitárját, több mint 20 millió dollár értékben.

Gilmour már 2015-ben, az egész jól sikerült Rattle That Lock kiadásakor megemlítette, hogy van még egy csomó egyéb szerzeménye, mégis 9 évnek kellett eltelnie, hogy a Luck and Strange megjelenjen. Az említett aukció mellett Gilmour leginkább a Roger Watersszel folytatott hadakozásai kapcsán szerepelt a hírekben – korábbi Pink Floyd-os zenésztársával sem művészi, sem üzleti, sem politikai téren nem ért egyet szinte semmiben. A gitáros tavalyelőtt váratlanul kiadott egy kislemezt Pink Floyd néven: a Hey Hey Rise Up című számban Nick Mason dobolt, illetve Andrej Hlivnyuk ukrán művész működött közre, ami nem volt véletlen, ugyanis a karitatív szándékú dalt az Ukrajnában dúló háború ihlette. Gilmour ezután visszatért a folyamatban lévő ötödik szólólemezéhez, és több producerjelölt (például Rick Rubin) közül arra a Charlie Andrew-ra esett a választása, akinek a neve leginkább az Alt-J albumai kapcsán lehet ismerős.

A Luck and Strange-en nincs nagy sztárparádé: felbukkan Brian Eno öccse, Roger, aztán a legendás session dobos Steve Gadd, két dalban Gilmour lánya, Romany énekel, a szövegekért pedig túlnyomórészt az ő anyja felelt, aki sok kommentelőtől már megkapta a Polly SamsOno elnevezést. Hiába a fiatal, modern producer, a hangzásban nincs sok újdonság, az anyag természetesen gilmouros lett. Van két instrumentális tétel (Black Cat, Vita Brevis), a Between Two Pointsot és a már évekkel ezelőtt megjelentetett Yes I Have Ghostsot a lányával duettezi el Gilmour. A címadó tétel jó kis húzós blues, a Dark and Velvet Nights a rockosabb vonalat képviseli, a záró Scattered pedig ennek a lemeznek a Comfortably Numbja, majdnem ugyanannyira emlékezetes gitárszólóval. De még a 14 perces Barn Jam című bónusz track is kellemes hallgatnivaló: 2007-es keltezésű, és hallható benne az azóta elhunyt Pink Floyd-billentyűs, Rick Wright.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

K...va nagy következményei lesznek

  • narancs.hu

Nem engedték be a Tisza Párt szakértőit és Magyar Péter pártelnököt egy miskolci gyermekvédelmi otthonba, ám a szóváltásról készült felvétel seperc kint volt a Magyar Nemzet oldalán. 

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.

Semmi jóra

„Újabb Mi Hazánk-siker: a Zeneakadémia lemondta Varnus Xavér koncertjét!” – írta büszkén Facebook-oldalára november 15-én Dúró Dóra. A bejelentést megelőzően a politikus nyílt levélben, az Országgyűlés alelnökeként követelte a Zeneakadémia vezetőjétől a koncert lefújását – minden különösebb vizsgálat, vizsgálódás nélkül, egyetlen ún. tényfeltáró cikkre alapozva.

„Itt nyugszik fiam, Marcel”

A holokauszt minden tizedik áldozata magyar volt. Köztük azok is, akiket a kevéssé közismert északnémet lágerrendszerben, a Neuengammében pusztítottak el. Miért fontos az emlékezés, és hogyan fest annak kultúrája? Mit tehetünk érte, mi a személyes felelősségünk benne? Hamburgban és a környező városokban kerestem a válaszokat.