Film/kiállítás

Megvakít a látvány

Harun Farocki (1944–2014) filmrendező, videóművész pályája

Film

Németország legismertebb ismeretlen filmkészítője – mondták róla. Pályája során több mint kilencven filmet készített, többségében kísérleti rövidfilmeket. Művei – amelyekben legtöbbször a képalkotás erejét és lehetőségeit vizsgálja – döntő hatást gyakoroltak a kortárs filmművészetre. A magyar közönség előtt leginkább Christian Petzold alkotótársaként ismert, ezen változtathat most egy kiállítás és vetítéssorozat.

Harun Farockinál kevesen értették jobban, hogy a kép egyszerre varázslatos és veszélyes. Paradox módon minél több képet termelünk, annál kevésbé látunk. A vizuális csömörben vakká válunk a társadalmi és politikai folyamatokra, és arra, ahogyan a hatalom épp a képeket használja az elnyomás és kizsákmányolás kiterjesztésére és fenntartására, továbbá a kritikai gondolkodás elaltatására. Ha pedig elszenderedik az analitikai érzék, lehetetlenné válik a politikai ellenállás is. Bár filmjeiből és videóinstallációiból süt az elégedetlenség és a düh, Farocki mégis hűvös, nyugodt szemlélő marad; érti, hogy a képek nem eredendően gonoszak, s ravaszul a hatalom ellen fordíthatók. Ha makacsul ellenállunk a képek agresszív áramlásának, s lábunkat szilárdan megvetve megállunk, majd ráérősen szemügy­re vesszük, szétszereljük, és újra összerakjuk azokat, akkor radikálisan átalakíthatók, akár „géppuskából porszívóvá” vagy éppen „porszívóból géppuskává”. Mi döntjük el, mit csinálunk a képekkel.

Megmutat valamit a világból

Farocki alapélménye a háború. Neutitscheinben (ma Nový Jičín) születik indiai apától és német anyától. Anyja Berlinből menekül a szövetséges bombázások elől, a második világháború után a család Indiában és Indonéziában él, illetve költözik országról országra a polgárháborúk elől, mielőtt 1958-ban visszatérnek Németországba. A fiatal Harun egyetemi éveit pedig a vietnami háború árnyékolja be. Már érett filmrendezőként éri az Öböl-háború, amelynek legjelentősebb tapasztalata számára a háború egyre intenzívebb mediatizáltsága. Itt már nemcsak háborús fotográfiáról vagy újságírói dokumentációról beszélünk; egyre szaporodnak a gépek generálta, funkcionális képek, amelyek a gépi működést, a gépi tanulást és végső soron a hatékonyabb gyilkolást vagy épp az ellenség azonosítását, alávetését szolgálják. Ezeket nevezi később Farocki „műveleti képeknek” (operational image) Auge/Maschine (Szem/gép) című installációja kapcsán: hiányzik belőlük az esztétikai szándék, a reflektív vonás, csupán prezentálnak, és nem reprezentálnak. Gépekkel gépeknek készült képek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.