Lemez

Nem viccelnek

The Jesus and Mary Chain: Glasgow Eyes

  • - minek -
  • 2024. április 17.

Kritika

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

A skóciai East Kilbride-ban 1983-ban alakult, ám a helyben tapasztalt érdektelenség miatt már 1984-ben a londoni Fulhambe költöző zenekar első kazettáját a szintén Skóciából származó Bobby Gillespie (a Primal Scream mellett a JAMC kreatív felelőse és egy ideig dobosa is) passzolta át az ugyancsak skót Alan McGee-nek. Aki lekötött egy fellépést a londoni Living Roomba, majd az esetükben szokásosan rövidre szabott produkcióból áradó nyers erő láttán és hallatán menten szerződtette őket kiadójához, a Creationhöz. Más kérdés, hogy ott csak az említett első lemez jött ki, a zenekar poptörténetben is ritka meredekséggel felívelő karrierjének mérföldkövei már a Blanco Y Negro nevű Warner-alkiadónál jelentek meg, bár a zenekart egy ideig még McGee menedzselte.

Ma már elképzelni is nehéz azt a revelációt, amit a JAMC megszólalása, imázsa, kiállása okozott – és a sajtó, mindenekelőtt a brit zenei újságok által csapott hype, egyre magasabbra juttatta őket, ahonnan – és az ilyen történetekben ez is különleges – soha nem zuhantak a kegyvesztettségbe vagy a feledésbe. A zenekart alapító és a megszakításokkal immár bő négy évtizedes pályafutása során állandó beltagként megmaradó Jim és William Reid testvérpár öt éven át élt munkanélküli-segélyből, s ezt az időt szorgalmas alkotómunkával, dalszerzéssel, no meg az imázs (s annak fontos részeként a szembe lógó kóc­haj) kiötlésével töltötték. Már a zenekar nevének eredete körül is hosszú filológiai vita alakult ki – részben annak köszönhetően, hogy a Reid testvérek interjúikban más és más verziót adtak elő a névadásról – az egyik szerint egy gabonapehely nyereményjátékán elnyerhető aranylánc volt az ihletadó. Ennél persze fontosabb volt, hogy az akkori idők domináns szintipopjától megcsömörlött testvérpár a The Stooges és a The Velvet Underground radikális megszólalását, a néha drone-ba csúszó torzított, visszhangosított hangképét szerették volna keresztezni a hatvanas évek vokális szuperpop produkcióival. Ezek közül a magányról, elidegenedettségről, korai halálról éneklő The Shangri-Las fogta meg őket – de hosszan sorolhatnánk elő- és példaképeiket a Syd Barrett-féle Pink Floydtól a Siouxsie and The Banshees-ig. Pénzfeldobással döntötték el, hogy közülük a fiatalabb fivér, Jim legyen az első számú énekes, míg William a fő dalszerző, de ez a felállás telitalálatnak bizonyult.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.