Lemez

Nem viccelnek

The Jesus and Mary Chain: Glasgow Eyes

  • - minek -
  • 2024. április 17.

Kritika

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

A skóciai East Kilbride-ban 1983-ban alakult, ám a helyben tapasztalt érdektelenség miatt már 1984-ben a londoni Fulhambe költöző zenekar első kazettáját a szintén Skóciából származó Bobby Gillespie (a Primal Scream mellett a JAMC kreatív felelőse és egy ideig dobosa is) passzolta át az ugyancsak skót Alan McGee-nek. Aki lekötött egy fellépést a londoni Living Roomba, majd az esetükben szokásosan rövidre szabott produkcióból áradó nyers erő láttán és hallatán menten szerződtette őket kiadójához, a Creationhöz. Más kérdés, hogy ott csak az említett első lemez jött ki, a zenekar poptörténetben is ritka meredekséggel felívelő karrierjének mérföldkövei már a Blanco Y Negro nevű Warner-alkiadónál jelentek meg, bár a zenekart egy ideig még McGee menedzselte.

Ma már elképzelni is nehéz azt a revelációt, amit a JAMC megszólalása, imázsa, kiállása okozott – és a sajtó, mindenekelőtt a brit zenei újságok által csapott hype, egyre magasabbra juttatta őket, ahonnan – és az ilyen történetekben ez is különleges – soha nem zuhantak a kegyvesztettségbe vagy a feledésbe. A zenekart alapító és a megszakításokkal immár bő négy évtizedes pályafutása során állandó beltagként megmaradó Jim és William Reid testvérpár öt éven át élt munkanélküli-segélyből, s ezt az időt szorgalmas alkotómunkával, dalszerzéssel, no meg az imázs (s annak fontos részeként a szembe lógó kóc­haj) kiötlésével töltötték. Már a zenekar nevének eredete körül is hosszú filológiai vita alakult ki – részben annak köszönhetően, hogy a Reid testvérek interjúikban más és más verziót adtak elő a névadásról – az egyik szerint egy gabonapehely nyereményjátékán elnyerhető aranylánc volt az ihletadó. Ennél persze fontosabb volt, hogy az akkori idők domináns szintipopjától megcsömörlött testvérpár a The Stooges és a The Velvet Underground radikális megszólalását, a néha drone-ba csúszó torzított, visszhangosított hangképét szerették volna keresztezni a hatvanas évek vokális szuperpop produkcióival. Ezek közül a magányról, elidegenedettségről, korai halálról éneklő The Shangri-Las fogta meg őket – de hosszan sorolhatnánk elő- és példaképeiket a Syd Barrett-féle Pink Floydtól a Siouxsie and The Banshees-ig. Pénzfeldobással döntötték el, hogy közülük a fiatalabb fivér, Jim legyen az első számú énekes, míg William a fő dalszerző, de ez a felállás telitalálatnak bizonyult.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

A végtelenített Simonka-per a bírói függetlenség árnyékában

A Simonka-per bírája, Laczó Adrienn lemondása nem a politikus elleni büntetőperről szól, de azt (is) nagymértékben befolyásolja. Egyrészt a szemünk előtt játszódik le egy irreálisan elhúzódó elsőfokú bírósági eljárás, másrészt a bírósági szervezet súlyos rendszerhibái mutatják, hogy egy tárgyalás hogyan fordul bohózatba és mi lesz a bírói autonómiával.