Mindez két évvel az SZFE átállítása után, amibe beletörődtünk, s a Magyar Zene Házában, amelyet megszerettünk már. Alattunk, a pincében a Kádár-kori undergroundról szóló kiállítás, amelynek hősei, legalábbis a hősök egy része ma már a legszívesebben a miniszterelnökkel fotózkodik. Hát így ülünk, és csak arról nem tudunk megegyezni, ki az ördög és ki a katona, mi a hegedű, és mi számít fausti paktumnak.
De Stravinsky könnyen utaztatható, kisegyüttesre írott műve ennél is nehezebb időkben fogant, és ellenáll mindenféle politikai kisajátításnak. Egyszerre meséli újra a Faustot és vonja meg a világháború keserű mérlegét – a múzsát, ha egy időre elhallgat, nem könnyű újra szóra bírni. Ascher sem adta el a darabot némi politikai tőkéért. A füstös csehókba szánt „tragicommedia dell’arte” előbb szólt a szerencsejáték-függőséggel küzdő átlagjóskáról, mint Hendrik Höfgenről. Íme az orosz mese, amelyből Charles Ferdinand Ramuz librettója készült: a derék hadfi a frontról hazatérve, ahelyett, hogy menne kedveséhez és hegedülne önfeledten, a maga örömére, játszani kezd az ördöggel, és ha nyer is néhány kört, végül örökre elvész. A képzeletszegény kiskatona nem is akar többet, mint némi pénzt a lelkéért cserébe, de az ördög sem tud többet ígérni, mint a kopott, értéktelen könyvet, amiből a vagyonosodás mikéntje kiolvasható – válság sújtotta paktum ez 1918-ból. A Kelemen Barnabás igazgatta ensemble mindössze nyolc főből állt a karmesterrel együtt. Az újra és újra főszerepbe kerülő hegedűn Kokas Katalin játszott.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
