Koncert

Először és utoljára

Panda Bear & Sonic Boom

Kritika

A múlt év egyik kellemes meglepetése Panda Bear és Sonic Boom közös nagylemeze volt, ami a 60-as évek napfényes popzenéjét értelmezte újra némi elektronikus csavarral. Az album turnéja Budapestet is érintette, így a magyar nézők két, külön-külön is nagyra értékelt zenészt láthattak. Igaz, hogy a duó tagjai különböző generációkhoz tartoznak, de köztudottan rajonganak egymás zenéjéért.

Kettejük közül a Sonic Boom név mögé rejtőző Peter Kember az idősebb, aki a nyolcvanas években a brit neopszichedélia vezető zenekara, a Spacemen 3 alapítója volt. A folyamatosan változó tagságú együttes másik állandó tagja Kember mellett Jason Pierce volt, de az egyre nagyobb sikerek közepette viszonyuk erősen megromlott, így az utolsó Spacemen 3-anyag (Recurring, 1991) lényegében két szólólemez összehegesztése volt. Pierce a mai napig aktív Spiritualizedban folytatta, Kember pedig már korábban kiadott egy anyagot Sonic Boom néven (Spectrum, 1990), innentől kezdve felváltva használt több zenekarnevet is (E.A.R., Spectrum, Sonic Boom).

Panda Bear (Noah Benjamin Lennox) még kisiskolás volt, amikor Kember a legnagyobb sikereit aratta a Spacemen 3-vel, ám a 2000-es évek végére ő is impozáns diszkográfiát hozott össze. Az amerikai születésű, de régóta Portugáliában élő zenész szólólemezei közül a 2007-es Person Pitch durrant a legnagyobbat, de közben aktív volt a kísérleti popzenét játszó Animal Collective-vel is, amely fontos hivatkozási ponttá vált az indie-színtéren.

Panda Bear lemezein Kember többször is közreműködött, de a pandémia alatt egy teljes értékű közös nagylemezen is elkezdtek dolgozni. Ez lett a tavaly megjelent Reset, amelynek zenei anyaga mindkét zenész életművében új színfoltot jelent: a dalok főleg 60-as évekbeli poplemezek hangmintáira épülnek, és persze a szokásos kütyüzések sem maradtak el, így kicsit olyan hatása van, mintha egy felturbózott, hipnotizált Beach Boysot hallanánk.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.