Pár héten belül egy rakás melegrekord dőlt meg itthon; az Alföld szabályosan kiszáradt; a fehér karácsonyt pedig egy ideje jobbára csak a Reszkessetek, betörőkből ismerjük – nem mondhatni tehát, hogy a klímaváltozás hatásai elkerülnék hazánkat. Mégis, az interjú mintha egy kijózanító pofonként hatott volna sokak számára.
Hasonló vészcsengőnek szánja sorozatát Scott Z. Burns is, aki egyszer, nem is olyan régen már ráhibázott a borúlátó jóslatával: ő írta Steven Soderbergh 2011-es Fertőzésének forgatókönyvét, amely bemutatójakor langyos fogadtatásra talált, a pandémia idején azonban már éleslátásáért éltették, a belőle kiragadott részletek pedig úgy terjedtek a neten, mint Nostradamus állítólagos jóslatai. Burns egy ideje már rendezőként is aktív, filmjeiben (A jelentés) és sorozataiban (A legharsányabb hang) általában a legfelsőbb körök függönyök mögötti mocskos kis játékait igyekszik leleplezni. Az Extrapolációban ismét kedvenc témáit játssza: előrejelzéseket ad a jövővel kapcsolatban, miközben a fókusz ismét a felső tízezer néhány kiváltságos tagján áll. Az egészet pedig a klímaváltozás katasztrófája köti össze, hiszen ez az, ami az előttünk álló évtizedeket alapjaiban fogja meghatározni.
Az antológiasorozat sztorija 2037-ben indul, de akár napjainkban is játszódhatna: a világot egy narcisztikus milliárdos uralja, akinek szava többet ér, mint egy-egy ország vezetőjéé; a klímavédelmi tüntetések élén egy tüzes szónoklatú fiatal lány áll; a soros klímacsúcson csücsülő, nyakkendős alakok pedig épp azon izzadnak, hogyan csalhatnák feljebb még pár fokkal a meghatározott hőmérséklet-emelkedést – még annak árán is, hogy így a biztos pusztulás vár bolygónkra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
