Könyv

Pokol és mennyország

Philip Roth: Engedd el

Kritika

Frissen megözvegyült apa és felnőtt fia teniszezik. A srác, akinek könyörögni kellett, hogy az ünnepre látogasson haza, jól tudja, miért üti az apja halálpontosan a kezéhez a labdákat: „Nem akarta, hogy megmozduljak: előbb egy méter balra, aztán le a pályáról, ki a klubból, és már el is tűnök New Yorkból örökre.”

Philip Roth huszonhét évesen írta ezt a regényt. Már megszerezte a diplomáját, túl volt kétéves katonai szolgálaton, tanított, összeházasodott Margaret Martinsonnal, akivel két évvel később tönkre is ment a kapcsolatuk. Az Engedd el egyik hőse épp leszerelt a seregből, a másik pedig – részben a szülőkkel szemben érzett dacból – szügyig merül egy rossz házasságba. Lehet hozott anyag ebben a csaknem ezeroldalas könyvben, de az egész egynemű és eleven. Mindig minden fontos részletet látunk, ismerős észrevételek és érzések sorjáznak az első pillanattól az utolsóig, így aztán nem számít, hogy például Gabe beszél-e, vagy éppen kívülről látjuk őt vadonatúj érzései és gyötrelmei között.

A regény 1962-ben jelent meg, és a világ, legalábbis első pillantásra, rengeteget változott ez alatt a hatvan év alatt. Ám ezeken a közeli felvételeken inkább a hasonlóságok tűnnek fel a mai világunk és a könyv valósága között. Roth emberei egy ideig udvariasan elbeszélgetnek a dohányzóasztal fölé görnyedve, de ebből hamar elegük lesz, nem kenyerük a tapintat, a természetellenes pózokat nem bírják sokáig. Van váratlan halál, és olyan élet, amelynek utóbb mintha a haldoklás adott volna értelmet, mintha arra a néhány hónapra készült volna az az asszony mindvégig. Az apát – aki felesége halála után nem találja a helyét, és úgy ragaszkodik a fiához, hogy az mindkettőjüknek csak fájdalmat okoz – lehet ugyan győzködni arról, hogy menjen társaságba, töltsön több időt a cimborájával, de ettől nem lesz neki könnyebb: „Nekem egyedül is jobb, mint Gruberrel. Múlt héten voltam vele korcsolyázni. Gabe, hát ez a fickó egész délután nem csinál mást, csak kis nyolcasokat ír le a jégen, és közben egyfolytában fülig ér a szája. Milyen ember az ilyen?”

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.