A különböző lexikonok cikkei alapján azonban csak annyi volt tudható, hogy a neves kritikus a szellemi szülővárosának tekintett Pozsony evangélikus líceumában érettségizett (1890), majd ugyanott a teológiai akadémián szerzett diplomát 1894-ben. Olybá tűnt, mindazok, akik az elmúlt években Schöpflinnel – nem egy esetben monografikus igénnyel – foglalkoztak (Rákai Orsolya, Rózsafalvi Zsuzsanna), az irodalomkritikai horizontú életmű bölcseleti gyökerei helyett annak az irodalmi modernségben játszott szerepét vizsgálták, s azt is elsősorban műfaj- és társadalomelméleti szempontok alapján. Schöpflin esztétikai értékrendjének, kultúraszemléletének forrásait firtatva egyedül Széchenyi Ágnes 2014-es, az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain megjelent, Schöpflin Aladár pályakezdése című tanulmányára támaszkodhattam. Kutatásai nyomán tudtam meg, hogy hőse a filozófiát (Pozsonyban) Pukánszky Bélától, az esztétikát és irodalomtörténetet Greguss Ágost és Toldy Ferenc tanítványától, Albert Józseftől, majd (Pesten) Beöthy Zsolttól, Négyesy Lászlótól és Gyulai Páltól hallgatta. Más életrajzi-filológiai kérdésekben is egybehangzóan Széchenyi Ágneshez irányítottak kollégáim, akinek – mint megtudtam – összegző igényű nagymonográfiája immár „küszöbön áll”.
Széchenyi az Irodalomtudományi Intézet nyugalmazott tudományos főmunkatársa, e műve pedig a sikerrel megvédett nagydoktori értekezése Darvasi Ferenc szerkesztésében, amely végül az Osiris Kiadó új Irodalomtörténet sorozatában, másfél ezer jegyzettel, archív fényképekkel, gazdag bibliográfiával és névmutatóval jelent meg. Tegyük hozzá: e reprezentatív kötet egy hosszú és elmélyült kutatásnak „csupán” a közbülső állomása. Irodalomtörténeti kilátópont, amelyről visszatekintve új értelmet nyer a Vasárnapi Ujság hasábjain megjelent cikkek Széchenyi által nagy gonddal összeállított 2018-as gyűjteménye, s egyúttal legitimálja a szándékot, amely a színikritikák megjelenés előtt álló korpuszának közreadására vonatkozik. Ez utóbbi anyagot a monográfus annak kétségtelen társadalom-, színház- és kultúrtörténeti jelentőségének elismerése mellett sem tekinti az irodalmi életmű szerves részének – bizonyára azért sem, mert Schöpflin színikritikái a drámai szövegek elemzése helyett a színre vitel, a színészi munka kérdéseire fókuszálnak.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
