Könyv

Zöld ágon vergődik

Richard Powers: Rémület

Kritika

Az ökoirodalom leglényegesebb felfedezése talán az, hogy a világ nem csak az emberi tettek miatt érdekes. A fák, a folyók, az évszakok vagy a méhek éppúgy történeteket mesélnek, és ha mi csak a saját szemszögünket látjuk, az élet ezer arcából szem elől tévesztünk kilencszázkilencvenkilencet.

Az utóbbi három-négy évtizedben, amióta az irányzatot számon tartjuk, sokan sokféleképpen próbálták megragadni az emberi és a nem emberi viszonyát, sok mű érintette a kérdést, van-e morálja, van-e erkölcse a természetnek? A válasz, ha van, immár nemleges. A gólya, amely kidobja a gyengébb fiókáit a fészekből, nem aljasságból cselekszik, és az Ophiocordyceps unilateralis nevű parazitagombát sem ítélhetjük el, amiért zombit csinál a hangyákból – legfeljebb szörnyülködhetünk a jelenségen. Arról persze egyetlen jó helyen eltöltött naplemente meggyőzhet, hogy a természet csodálatos, gyakran annál csodálatosabb, minél távolabbról nézzük. Van-e szebb az Éta Carinae-ködnél, amelyet tavaly első alkalommal fényképezett le a James Webb űrteleszkóp? De nem lehet a természet jóságából dogmát csinálni.

Richard Powers a Pulitzer-díjas Égig érő történettel szinte kultikus státuszra tett szert az ökoirodalomban. (Erről lásd: Fogadás a fákra, Magyar Narancs, 2021. augusztus 4.) E polifonikus regényben a történetszálak úgy tapadtak egymásra, miként az évgyűrűk, hogy elmeséljék, miként él a természet velünk párhuzamos, kitartóbb, szebb, nemesebb életet.

A Rémület jóval kevesebbet markol. Narrátora Theo Byrne asztrobiológus, aki a Naprendszeren túl található bolygókról készít számítógépes szimulációkat, hogy kiderüljön, vajon alkalmasak-e az általunk ismert életre. Munkájánál is fontosabb, hogy fiáról, a kilenc­éves, spektrumzavarosként diagnosztizált Robinról gondoskodjon, akit agresszív viselkedése miatt megróttak az iskolában. Apa és fia csillagnézőbe mennek, de hiába pillantanak bele az univerzumba, közvetlen környezetük jobban aggasztja őket. Családjuk harmadik tagját, a feleséget és anyát, Alyssát gyászolják, aki környezetvédő aktivista és lobbista volt, bátor, pionír modern hős. Ő mondta érzékeny fiáról, hogy „széjjelszedi” ez a világ. Robin egyszer ki is mondja: „erőszakos, önző dögök” vagyunk, akik feldúlják az Édenkertet, és most nyakunkon az újabb kihalási hullám, amiért egyedül mi vagyunk felelősek. De Theo is kívülállónak érzi magát a társadalomban, amely az értelmiségellenes rendpártiság és az olcsó populizmus felé gravitál.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.