Erre a műsorvezetők (Márkó és Barna, ugyebár) maguk is szívesen emlékeztetik hallgatóikat és vendégeiket. Iróniával, persze, de ez nem az az irónia, amely a viccelődésen túl valóban fel is akarná számolni a narcisztikus önképet. Miért is akarná? Hiszen sikeres, cool akar lenni, mintha egyetlen igazi célja a népszerűség lenne csupán. A műsor úgy élcelődik az influenszerkultúrán, hogy maga is a része: azonos etikai alapállásból közelít ahhoz, amit jelenlétnek tart. És a jelenlét mindenekfelett való, a minőségelv felett is. Bármi megengedett, akár kínos, akár rossz, röhejes, üres, magamutogató vagy ügyetlen. A belülről bomlasztás kétes vállalása ezúttal is csak erős belül maradást és maximum némi kikacsingatást eredményez.
A koncepció egyébként pofonegyszerű, és akár még működhetne is. Arról van szó, hogy a két műsorvezető a 30–40 perces adásidő alatt epizódról epizódra megtárgyal pár bosszantó dolgot. Olykor vendéget is hívnak, és ő is elmondhatja, hogy mitől megy fel nála a pumpa. Mi pedig azt tapasztaljuk, hogy egy idő után (a téma végtelensége ellenére is) önfelszámolóvá válik ez a szűk tematikai játéktér. Ha már minden idegesítő, akkor semmi sem az, s e podcast szóömlései is üresbe futnak.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
