Lemez

Sosem múlik

My Bloody Valentine: Loveless

  • - minek -
  • 2021. november 3.

Kritika

Harminc éve, 1991. november 4-én jelent meg az az album, amely sok tekintetben újradefiniálta, mit érthetünk gitáron játszott popzene alatt. Igaz ugyan, hogy e hangzásnak számtalan követője akadt, de számos titkát máig őrzi. Ráadásul elkészítése kalandos és izgalmas volt, kreatív kísérletezés és sok móka kísérte – nem beszélve a tagok krónikus fülcsengése miatti ismétlődő leállásokról.

A My Bloody Valentine második lemezének csak kiadójuk, a Creation téboly határára sodródott vezetői nem örültek annyira, a negyedmillió fontba kerülő Loveless ugyanis a csőd szélére sodorta őket.

A Dublinban alapított, első felvételeit 1985-ben kiadó MBV-ből kevesen hallhatták ki a jövő zenekarát: Kevin Shields gitárjátéka és Colm Ó Cíosóig dobolása ismerős lehet, de a korai EP-k és minialbumok hangzása inkább a kor csilingelős indie gitárpopját idézi. Ehhez jött az őstag Gavin Conway éneke, ami utoljára az 1987 elején kiadott Sunny Sundae Smile című, még csak mérsékelten zajos (bár a maga nemében elbűvölő) dalban szólalt meg. Ezután az MBV Londonban telepedett le, itt találtak basszusgitárosra Debbie Googe személyében, és Conway utódjaként ekkor került a zenekarba Bilinda Butcher énekes-gitáros. Klasszikus korszakuk a Creationhoz szerződésükkel kezdődött 1988 elején, majd hamarosan két nagyszerű EP-vel (You Made Me Realise, Feed Me With Your Kiss), illetve az évtized legjobbjai között emlegetett Isn’t Any­thing című bemutatkozó albummal bővült katalógusuk; markáns ritmusszekcióval kísért, sok tekintetben formabontó gitárhangzás, és izgalmasan komplementer fiú-lány vokál jellemzi már ekkor készített felvételeiket is. A Shields által kifejlesztett és tökélyre vitt „glider guitar” technika is jól kihallható, amit leg­inkább az általa oly kedvelt Fender Jaguar és Jazzmaster gitárok tremolókarjának rángatásával és az erősítőkkel elért torzítással állított elő úgy, hogy közben a számok mélyén megőrződtek az elrugaszkodásként használt fülbemászó melódiák.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.