Kiállítás

Szenvedély és szenvedés

Frida Kahlo fotógyűjteménye

Kritika

A fényképek nem az egyedi hangú és stílusú latin-amerikai festő munkásságát, hanem a viharos, sok fájdalommal sújtott életét, emberi kapcsolatait, intim pillanatait mutatják be.

A Frida Kahlo (1907–1954) fotógyűjteményéből összeállított válogatás 2009 óta járja a világot. A művész által gyűjtött anyagot (más személyes tárgyakkal egyetemben) a halála után megnyitott mexikóvárosi lakásmúzeumban, a Museo Frida Kahlóban – más néven La Casa Azulban (Kék Házban) – évtizedekig a nyilvánosság elől elrejtve őrizték, özvegye, Diego Rivera kívánságára. Ennek következtében sok fotó károsodott, de azért a bemutatott 241 fénykép is sok mindent elmond arról, hogy Kahlo miként viszonyult a fotográfiához mint művészeti ághoz, illetve emlékeket megőrző médiumhoz.

A kiállítás hat tematikus egységre bomlik, amelynek első részében (Gyökerek) egy hosszabb szöveget olvashatunk a fotóalbumok kialakulásáról; e szöveg szerint az albumok azért jöttek létre, hogy a „szöveges névjegyeket” a látvánnyal is kiegészítsék. Itt azért meg kell jegyezni, hogy a kiállítás rendezője sok, itthoni szempontból kevéssé vagy alig ismert információt nem oszt meg a látogatókkal. Jól jött volna egyebek mellett mondjuk Mexikó „zanzásított”, Frida szempontjából releváns története. Így rejtve marad a többi közt az is, hogy Kahlo a Porfirio Díaz antidemokratikus uralma és újraválasztása ellen kitört forradalom előtt tisztelegve változtatta meg a születési dátumát 1910-re. Ebben az egységben a családi fotók mellett leginkább Frida apja, Guillermo Kahlo, a neves mexikói fényképész önarcképei szerepelnek. (Guillermo Kahlo munkáit 2019-ben a Műcsarnokban állították ki párhuzamosan Frida Kahlónak a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott festményeivel. A családi és művészi kapcsolat olyan erős volt közöttük, hogy Rivera kérésére a Frida hamvait tartalmazó urnát a Kék Házban Guillermo Kahlo portréja mellé helyezték el.)

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.