Film

Talaj

Robin Campillo: A vörös sziget

  • 2025. január 22.

Kritika

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Éles szemmel veszi észre az őt körbevevő idilli világ kulisszáin a repedéseket. Családja otthona ugyanis egy francia katonai támaszpont Madagaszkáron, a névleg már független, de a gazdasági kiszolgáltatottság és persze a katonai jelenlét okán egykori gyarmattartójától még mindig függő afrikai szigeten. 1971/72 fordulóján vagyunk. Hermetikusan elzárt világ ez, külön iskolával, templommal, sőt stranddal, nem beszélve a roppant hangárokról, amelyekből útjukra indulnak a repülőgépek, hogy a kormánycsapatok segítségére legyenek a korrupt kormányzást megelégelő lázadók leverésében. A kolónia főleg a fehéreket kiszolgáló személyzeten keresztül érintkezik szigetlakókkal. Nincs a filmnek igazi története az érlelődő változások lassú, a gyermeki tekintet elől elrejteni hiába próbált, és csak a film végén egyértelművé váló kibontakozásán kívül. Thomas érzi a fokozódó és csupán családi összezördülésekben kifejeződő feszültséget. Történések vannak, hangulatok, benyomások, megfigyelések. A tiszt papa egy mulatságon túlságosan nagy érdeklődést mutat alárendeltje, egy őrmester menyasszonya iránt, nem történik semmi, de a mama innentől mindenért bünteti a férjét. Kedvesen, de nyilvánosan kérdezi egy más alkalommal, hogy volt-e már, miként bajtársai, prostituálttal, sőt egyszer le is robertózza, emlékeztetvén őt ebben a nacionalista közegben nem emlegetett spanyol származására (az idő tájt a szegény spanyolok voltak a gazdag Franciaország lenézett vendégmunkásai). Miután menyasszonya hazautazik („nem bírja a klímát”), az őrmester beleszeret egy színes bőrű helybéli lányba, de őt nem engedik be a karácsonyi ünnepségre, sőt bizarr szertartással űzné ki belőle az ördögöt a bennszülöttek babonáit amúgy lenéző francia pap. A film ezeket a drámákat mintegy mellékesen, jobbára valami zajos esemény hátterében, Thomas nézőpontjából mutatja meg. Ez a termékeny bizonytalanság, a „valójában mit is látunk” talánya, az utólag összeálló kép pontosan tükrözi a kisfiúban zajló folyamatot, szembesülését a valósággal. Kár, hogy a végül bekövetkező forradalom himnikus ábrázolása elveszti ezt a látószöget – és persze Thomast is, aki nyilván nem lehet ott a lelkesítő beszédek elhangzásakor. Arra pedig nem is lehet reflexió, ami ez után következett: a franciát felváltotta a szovjet befolyás. Hogy ne csak a talaj legyen vörös.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.